Szent Benedek-rendi katolikus gimnázium, Győr, 1912

ELŐSZÓ. „Az iskolát sohasem tudnám megúnni. Évről-évre fokozódó kedvvel, lelkesedéssel látok a munkához s lelkem egyetlen vágya, hogy a katedráról szállhassak a koporsóba" — mondotta pár nappal a halála előtt egyik fiatal rendtársának. S mi készségesen elhittük volna mindíg-igazmondó szavát, ha ez egyszer oly kegyetlenül nem áll is érte helyt. Reggel még ott ült a katedrán, délben élénken társalgott rendtársaival s rokonaival, akik keresztülutazóban pár órára betértek hozzá, délután még megtette szokott sétáját s estére már gyászt borított a házra, melynek feje, az intézetre, melynek vezére, igazgatója volt s a szivek ezreire, akik odaadással szerették. 1912. szeptember 23-án az esti órákban agyszélhüdés érte s erősnek tetsző szervezetén az enyészet négy nap alatt elvégezte romboló munkáját. Rendtársainak s tanítványainak gyászoló serege megtört szivvel állottuk körül a koporsóját s könnyes szemmel kisértük utolsó útjára nagy halottunkat. Ám bármily lesújtó volt reánk nézve a halála, megvigasztalt, fölemelt bennünket a tudat, hogy vele egy szép, egész élet fejeződött be. Mert eszménye volt a Széchenyi szive szerint való férfiúnak, aki „sokat tesz és kevésnek látszik, elül "áll és mégis másnak adja az elsőséget, a legtöbbet áldoz és a legkisebb köszönést sem várja érte, szivében mélyen hordja az Istenért és honért buzgó vért és nemcsak ajkán pengeti a hiú szót". Jelen értekezésünkben ennek a szép, egész életnek gyenge rajzát adjuk.