Szent Benedek-rendi katolikus gimnázium, Győr, 1910

19 Dunántulnak eme szép, erdős hegyvidéke eleddig majdnem teljesen ismeretlen volt a tudományos világban ; amit tudtak vagy hallottak róla, az nem állott másból, mint szegény legényeinek hirlapilag eltorzított zsiványkalandjaiból ; illő volt tehát, hogy a Bakony természeti kincseivel kellő méltatásban részesüljün, „mely télen — úgymond — ugyan borzasztó s az egész világtól elzárt, nyáron azonban édenné átváltozó. — Összejártam szép hazám majd minden megyéjét, többnyire gyalog, sokszor lóháton, igen ritkán kényelmes uri fogaton, bámultam két izben a Mindenható szép világát a fölhőkön túl emelkedő lomniczi csúcsról épen ugy: mint az Alföld határnélküli — leírhatatlan benyomású pusztán, melyeken majd térdigérő sárban, majd övemet haladó Tisza-kiöntvényekben gázolván, a pusztai betyár búvóhelyein sem prédát, sem vadat, hanem a szeretetreméltó tudomány kedves magzatit keresém föl. Láttam Erdély tájképileg gyönyörű fensikjait, a Balaton összehasonlíthatlan tempéjét, a Mecsek terményekben dús, szépségekben gazdag vidékét; de szivem csak vissza és visszacsalt ifjúkori ábrándaim színhelyére, — megkedvelt Bakonyom ismerős rengetegei közé." Meg is jelent szünnapjaiban sokszor a Bakonyban, gyakran üdülés kedvéért, most azonban komoly munkával elfoglalva, megismerni a Bakony természeti kincseit, történelmi emlékeit és teljes odaadással, lelkesedéssel végzi föladatát. Nem egészen 60 nap alatt bejárt 42 négyszög mérföldet, meglátogatott több mint 100 falut és pusztát; megvizsgálta mindenütt a templomokat; fölkuszott a tornyokba és lemásolta a régi harangoknak föliratait ; megtekintette a régi kulturtelepeket, kastélyokat és várromokat ; gyűjtött mindenfelé állatokat, növényeket, kőzeteket és kövületeket ; szerzett régiségeket és különböző korbeli pénzeket. Nem volt olyan eső vagy zivatar, a sziklás vidéken természeti akadály, mely visszatartotta volna attól, ahol valami érdekeset látni vagy szerezni reménylett. Maga részére sohasem koldult, a múzeum részére, ha látott valami érdekeset, mindenkor fölemelte esdeklő szavát, hogy a tárgyat megkaphassa. Behizelgő kérésének volt foganatja, a magyar ember szívesen odaadja régiségeit a múzeumoknak ; de az odaígért tárgyak között sok volt olyan, főleg a magával nem hurczolható nehezebb kőemlékek (római föliratos kövek), melyek a győri múzeumba — nem tudni, mi okból — sohasem kerültek. A bejárt vidéknek emlékeit a gyűjtött tudományos anyaggal együtt aztán földolgozza, még pedig nem szakszerüleg, szigorúan tudományos formában, hanem népszerű modorban, Ebenhöch Ferencz barátjához intézett „Szünnapi levelek" alakjában, melyekben a tudományos dolgok mellett beszél a magyar vendégszeretetről, a magyar konyha kiválóságáról, a bakonyi pusztai életről, a vidéki lapok fontos szerepéről, vidéki fogadókról és utakról ; gyakran elmélkedik hazai, társadalmi és iskolai ügyek fölött; rajzolja a magyar tudós siralmas helyzetét, a néptanítóknak szerepét, a népre való befolyását; közli kalandjait, mikor majd zsiványnak, majd kőfaragónak, majd pedig zöld doboza miatt kintornásnak nézték; nem feledkezik meg azokról 2*