Szent Benedek-rendi katolikus gimnázium, Győr, 1907

278 Mutatvány a Tapasztalati lélektanból. Az ember, a mit ma jónak vélt és kivánt, azt holnap elveti magától, mit a népek, fényes csalatásba merülve, csak nem rég imádtak, azt most ezer karral sújtják, és ezer lábbal tapodják. Az ember jelen helyzetét soha sem elégli, jele, hogy szünetlen fájdalom viharzik által életén ; a gyönyörök kéjmámorában is, fájdalmasan rázzák fel új élvezettel kinálkozó vágyai s láttassék bár nyugodtnak, nyugalma hasonló a vulkánéhoz, mely rést keresve setét odúiba rejti vészeit. Az embert érzeményei s az innét sarjadozó indulatok, ösztönei s ezek elfajzása, a szenvedélyek, sivár üzemmel ragadják ki a tespesztő nyugalom köréből. Nemünket belharcz, ellenmondás jellemzi. (5.) Unatkozók voltak minden időben s fognak lenni mindig. — E nyomorú ellenmondást nemünkben közönségesen a nevelés szüli. Vannak szülők, kik nem szeretettel, hanem csak szerelemmel csüggnek gyermekeiken, s óva, védve azokat mindentől, mi csak távolról is a munka színezetét viseli, korán elkényeztetik őket; s vannak nevelők, kiket anyagi érdek szerfelett engedékenynyé tesz, kik félve a hivatal vagy kegy elvesztésétől, a szülők és gyermekek ellenében soha sem mernek erélyesen fellépni. Ily fonák kezelése a nevelésnek, a szorgalom és munka hajlamát csirájában elfojtja a gyermek szivében. A gyermek nem ismerve tehetségeit és lételének czélját, felnő gond és munka nélkül; az élet első felvirultát vígan éli, s örömeit könnyelmüleg élvezi. Még nem oldá le lábairól a gyermek sarúit s fenékig üríté már az élet öröm-poharát; s midőn az élet delén mint férfiú lép fel, nincs mit tennie, nincs mit élveznie! Vájjon csoda-e, ha ily egyének unatkoznak, ha az idő nem halad elég gyorsan, ha az élet elviselhetetlen? (30.) Tisztább, élénkebb a rokonszenv, midőn az ember nem rokonnak, hanem az anyagi természetnek áldozatja; tüz- vagy vizveszélylyel küzdök hamarább gerjesztenek részvétre, mert a szenvedés itt méltatlannak, s méltóságunkkal meg nem egyezőnek látszik. Az ember a természet felett áll; a meggyőződés vélünk születik; élvezzük a természet ajándékait, használjuk eszközül erejét czéljaink elérésére, s mintegy megszégyenítve állunk, midőn nem birunk elég hatalommal erejét hasznunkra fordítani. Innét van, hogy romok közelében komor elmélyedésbe sülyed lelkünk: Ó hon, ha látom szikla-váraid Csonkult falakkal égbe fölmeredni, Bú rezgi által szivem húrjait. (Császár.) A mondottak után világos, mi nagyfontosságú a rokonszenv művelése; haljon ki az emberi szivekből e magasztos érzemény, s ellebben körünkből a béke angyala; földünk véres csatatér, s éltünk véres csata