Szent Benedek-rendi katolikus gimnázium, Győr, 1907

267 megmérkőzött a halállal, elvégre is kivivandja az életet! De mikor? Megélendem-e ? (83.) A szerzetes sírján, kevés kivétellel, nem nő fű, emlék nem jeleli. — O élt, nevelte a haza reményeit, letörölte a szenvedők könyüit, vigasztalta az élet véghatárán embertársait, s munka közt összeroskadt. Rendtársai eléneklik fölötte Circumdederunt etc. A követ rázárják, a társak szeméből nehéz könyük gördülnek, de azon hantot, mely alatt érző, fájó szive porlik, nem látja senki. Helyét, czelláját elfoglalja más; nevét tán egy év múlva már más viseli — s feledésbe merül. (110.) Lehet, hogy visszatérésem hire megfordult Turinban, s akkor, nem csodálom a hallgatást (Kossuth részéről). Kinek volna Itáliában gondja oly magyarra, ki a nemzete jövőjét a hazában keresi s nem idegen hatalmak hiú Ígéreteiben, kik, mint már évek előtt megirám Perczel Móricznak, „eszközül édesörömest elfogadnak bennünket, de czélul soha!" (115.) Meglátogattuk a szomszéd templom romjait (Newstead Abbey) . . . most ott, a hol hajdan a főoltár volt, egy szép, vagy 15 lábnyi márványemlék áll. Vélem együtt többen azt hitték, hogy Byront, a költőt örökíti; de nagy volt botrányos meglepetésünk, midőn a hosszú és virágos feliratból azt olvastuk, hogy e drága emléket lord Byron emelte feledhetetlen, hű kutyájának ! Szégyen! kiáltának többen: szégyen! Szégyen! (138.) Az utolsó napokon nem volt már maradásom az egykor oly kedves falak közt (lakásában), napestig jártam, felkeresve ismerőseimet, barátaimat . . . Azután végigbújdostam azon utczákat, melyeken jó, rossz egészségben, jó, rossz időben 17 év gondja űzött. Hiszen a kövezet egyik-másik régi lapja régi ismerős volt! Itt-ott az utczák sarkán megálltam, s visszaemlékeztem tisztán, élénken azon lelki küzdelmekre, melyekkel ott egykoron és annyiszor elhaladtam. Mily gyermekes érzelgés, mondaná egyikmásik régi bölcs. Ám legyen mindig bölcs, ki tud az lenni ; én nem tudok, nem akarok! Nekem fájt a múltnak emléke, s jól esett még egyszer látnom gondjaim néma tanúit. (146.) Minő élet! sóhajtanának fel angol barátaim, minő szomorú élet! Hányan sajnálnának, kik örömmel üdvözölték visszatérésem hírét a feledhetetlen hazába ! azok a jó Smithék tán meg is siratnának (a gráczi kármelita-zárdában volt). És én nyugodt vagyok, én élvezem az élőholtak sírjában a halálcsendet, s el-elmerengve a múlt emlékén, keresztüléltem még egyszer viszontagságos pályám reményeit és csalódásait. (149.) Ki hitte volna csak egy év előtt is, hogy hontalanságomnak vége szakadand ? Gondolni sem merém ! És a váratlan és a hihetetlen mégis bekövetkezett. Ilyen az ember; emelt fővel jár, azt hiszi, hogy élte eseményeit ö maga intézi, hogy mindent önmagának: tehetségeinek, jellemének kell köszönnie, pedig a véletlen játéka. Szakadjon meg a körülmények lánczolatában csak egy gyürü, s az élet más irányt vesz, s jutunk oda, a hová nem törekedtünk s leszünk azzá, a mire nem számítottunk soha.