Szent Benedek-rendi katolikus gimnázium, Győr, 1906

121 Az akaratról szólva nehézséget lát abban, hogy a mit ma a lélek istenített, azt holnap elvetette; mindezt pedig a feloszthatatlan lélek tenné: ezt bajos elhinni. Ha ellenben az új lélektani rendszer szerint a lelket különálló erők és műkörök összegének vesszük, a melyek esetleg egymás ellen harczolnak, majd pedig rendeltetésük felé sietnek, akkor érthető. Az akarat nem önálló tehetség, hanem minden lélekerőnek sajátos képessége. „A lélekerő törekvése először mint vágy, határozott formában mint kívánat jelentkezik ; ha pedig czéljaink elérhetők, s az eszközöket is megtaláljuk, akkor mint akarat tűnik föl bennünk" (166—168.). E magyarázat egy cseppet sem különbözik a régi lélektanétól. Mi lesz most már az új rendszer szerint az akarat szabadságával? Csalatkoznak, akik az embert oly szabadnak mondják, hogy minden törvény alól ki volna véve; mintha bizony minden ok nélkül történhetnék valami. „Az ember majd jót, majd rosszat cselekszik, a szerint, a mint körülményei viszik — s ezt nevezik szabadságnak ! Tagadhatatlanúl szabad az ember, uralkodik önmaga és a világ fölött, de ok nélkül semmit sem akarhat, eszköz nélkül semmit sem tehet. Az elhirült szabadság nem törvénytelenség, hanem törvényszerűség, nem korlátlan cselekvés, hanem önuralom. Igy kellene a lélektanban nevezni, s mint ilyen, kizárólag emberi tulajdon ; mert egyedül ő képes helyzeteit öntudatilag összehasonlítani" (172.). E magyarázat nemcsak nem magyarázata a saját rendszerének, de teljesen homályba hagy az iránt is, hogyan is érti ő maga a régi lélektan felfogását a szabadságról? Mert a régi lélektan nem úgy értette, mint ő. Az indulat és szenvedély meghatározása is különös: „Az indulat az érzés fölingerlése, a szenvedély uralgó műköreink eredménye. Ebben érzeményeink, ott érzéseink szerepelnek. Az indulat azon emberekben van meg, a kiknek lélekerői túlságosan fel vannak ingerelve; a szenvedély ellenben a tudatra ébredő erős műkörök eredménye" (172—3.). E meghatározás teljes homályban hagy az indulatról is, főleg azonban a szenvedélyről, mert egyetlen vonását sem közli. A párhuzamos jellemzés alapjában teljesen a régi lélektan szerint van, rendszeréhez semmi köze. Hogyan kerül ide a visszaidézés cz. szakasz? (179—180.) Tulajdonkép a már letárgyalt emlékezettel s az eszmetársítás törvényeivel foglalkozik, de világosabban és jobban, mint fönnebb. Az izomerő (180—184.) azt a, régi lélektanból is elismert, köznapiasságot fejtegeti erőltetett módon, hogy az izomerő az akarat végrehajtásához szükséges, „mert az akarat hiába parancsol, ha az izomerő nem hajtja .végre" (184.). Az alvásról — szerinte — a régi psychologia azt tanította, hogy azért szükséges, mert a test is, a lélek is kifárad. Szerinte a tanítás helytelen, mert sem a test, sem a lélek nem fárad el soha, s így nyugodnia sem kell soha. Ezt aztán mindjárt maga czáfolja meg saját rendszerének előadásával: „Erőink egy részét szellemi működések, különösen a külső ingerek elsajátítására használja föl, másik részét az izomerő használja el, s ha nem pótolják, akkor teljes kimerültség következnék be." Azt hiszem, azt a leg-