Szent Benedek-rendi katolikus gimnázium, Győr, 1896

117 hogy az iskolából kikerült ifjúság elfeledi vallása tanítását, elhanyagolja vallásos kötelmeit, — közömbös lesz minden nemes cél iránt. Nem okozhatjuk teljesen sem magunkat, sem elődeinket ; mert hisz törekvéseinket nagyon is ellensúlyozza az élet, sőt a legtöbbször maga a család is. Viszont azonban, ha egyszer észrevettük a bajt, kötelességünk mindent megtenni, hogy a bajon segítsünk, kötelességünk intenzivebbé tenni a vallásos nevelést; bele kell vonnunk munkánkba a családokat is. Meg kell őket győznünk, hogy a vallásos fiúból jobb testvér, jobb fiú, munkásabb polgár s önzetlenebb hazafi lesz, mint a vallástalanból, a ki mindig csak magát teszi első helyre s így rá teher a szülő, a testvér, a polgári és hazafias kötelesség. Ha bennünket állásunkkal járó meggyőződésünk nem sarkalna is a vallásos nevelésre, kell, hogy ösztönözzön a kor szerencsétlen áramlata, a mely tág utat nyit a felekezetnélküliségben az erkölcsi romlottságra ; kell, hogy lelkesítsen a vallásos nevelésre az az ideális cél, a melynek szolgálatában állunk. Mert ha a kijelentett vallás nem nyújtaná is a legtisztább Isten-fogalmat, akkor is ki kellene találnunk az istenfogalmat, a kiben minden igaz, minden jó és minden szép a legtökéletesebben egyesülve van, mivel e nélkül gondolkodásunk sem tudna meglenni, vagy legalább is nagy hiányt mutatna. Hisz a művészeteknek a lényege is épen az, hogy keressük, s bennök lehetőleg megvalósítani igyekszünk a lehető legszebbet ; de ha a művész megalkotta is, s ha még oly tökéletes is, akkor is érezzük, hogy még mindig messze van attól, a mit elképzelni tudunk, — hát még a valódi tökéletestől?! S ha a művészetek ismertetését is felhasználjuk arra, hogy növendékeinket kiemeljük a mindennapiból, nem következik-e, hogy a nevelés teljes befejezésére s az emberi jellem teljes kikerekítésére eléje állítsuk azt a fogalmat, a mely a legtisztább, legtökéletesebb és így legfelemelőbb is, — értem az Isten fogalmát? Ha nem állítjuk eléje a tökéletes lény fogalmát, a kiben minden igaz, jó és szép egyesülve van, a kiben lelke gyönyörűséget találhat fenségénél fogva, vigasztalást jóságánál fogva, a kitől várhatja áldását, várhatja legtisztább jutalmat még akkor is, mikor embertársai megtagadják tőle, akkor hiábavaló a nevelő munkája. Mert a tanítás által rárakott teher valóságos teher lesz rá nézve, a melylyel nem tud mit csinálni — s vagy életunttá lesz, vagy önmagát és a tudományt bámulja, e szerint méri a világot, érdekhajhászóvá lesz, és ez természetes is. Ha a lélek önmagának a határa s önmagáért van, akkor mindennel önmaga akar függetlenül rendelkezni, s ezen esetben megszűnik a tekintély, megszűnik mások önzetlen szeretete, nincs önfeláldozás. Mindez erények csak akkor kezdődnek, ha a lélek érzi, hogy magában véve, magára szorítkozva tökéletlen, véges, s végtelenné csak a végtelen Istennel való egyesülés teheti ; ez a tndat emelheti ki csak az embert a porból, s ez teszi részesévé annak a magasztos érzelemnek, a melyet Isten iránt való szeretetnek