Szent Benedek-rendi katolikus gimnázium, Győr, 1892

— 7 — lettel adózunk hatalmas szellemének. Jóllehet Rómát még ellenségei sem gyalázhatták volna jobban, mégis egyike legjelesebb költőinek. Különben a császárkor többi szatirikusai is Juvenáliszéhoz hasonló modorban ostorozzák koruk hibáit és ellenségeiket, mint Perziusz, Szeneka, Petroniusz Arbiter és az epigrammairó Marcziálisz. A tréfás és szellemes Horácziusz, az epés és kegyetlen Juvenálisz a legnagyobb antik szatirikusok. Egyik a derültebb, másik a komoly szatirát teremtette meg, innen keletkezett a műfajnak horácziuszi és juvenáliszi felosztása. E felosztás a műfaj nevével együtt az európai modern költészet talaján is gyökeret vert. Ma szatírának nevezünk olyan tanító irányú költeményt, mely a vallási, politikai, társadalmi vagy irodalmi élet ferde kinövéseit gúnyolja általános szempontból, élő személyek megnevezése nélkül. Ezt a mai esztétika szabályai követelik, mert a költészet, mint a művészetek koronája, nem alacsonyulhat le személysértő, rágalmazó eszközzé. A szatira eredete bizonyítja, hogy keletkezésére igen alkalmasak oly korok, midőn a politikai, vallási, társadalmi vagy irodalmi életben jelentékeny mozgalmak és változások merülnek fel. Minden változás ugyanis, mint romboló ár zúg keresztül a régi talajon s kíméletlenül mindent magával akar ragadni s a romok felett uj világot alkotni, de természetes, hogy sok salakot is hoz magával s a régi roszszal együtt a jót sem kiméli. Ilyenkor rendesen két elv áll egymással szemben : a régihez erősen ragaszkodó s az újító. A kettő között elkeseredett küzdelem fejlődik ki, melyben hatalmas eszközül használják a gúny fegyverét. A szatira tehát mindig a jelen viszonyok befolyása alatt keletkezik, még ha tárgyát a múltból veszi is s czélzatait elmúlt eseményekbe és személyekbe burkolja, de azért mindig a jelent ostorozza. E tekintetben sajátságos rokonság fűzi az ellenkező természetű idillikus költeményekhez, melyek szintén termékeny talajra találnak a megromlott és elfinomult társadalmi viszonyok között.

1) A szatira a valóságot ábrázolja, hogy iránta visszatetszést és utálatot keltsen *) Carl Ludwig Roth : Zur Theorie und innern Geschichte der römischen Satise. 2—3. 1.