Szent Benedek-rendi katolikus gimnázium, Győr, 1891

- Í8 Kölcsey népköltészetünket nagyon szegénynek tattóttá s népdalainkról úgy nyilatkozott, hogy csak ízetlen, érthetetlen rimkapcsolatok. A magyar műballada története világos bizonysága annak, hogy nincs ugrás a fejlődésben. A magyar költészetnek csak fokonkint kellett eljutni oda, a hol igazi forrását megtalálta: a népköltészetet. A népies-nemzeti irány tűzte ki a hosszú küzdelem után a diadal zászlaját s e diadalban a legnagyobb rész Aranyé. Csak ezen egy műfaj története is világosan mutatja költészetünk fejlődésének egyes mozzanatait Kölcseytől Aranyig, az újjászületéstől a népies-nemzeti irány teljes győzelméig. Mindazon költők, kik Aranyig a balladát művelték, rányomták költői egyéniségüknek, irányuknak világos bélyegét, a mint azt tovább-tovább fejlesztették. Kölcseyt nemcsak a német balladaköltők nagy sikere ösztönözte a műballada átültetésére, hanem a sejtelmes, kísérteties iránti vonzódása, borongós természete, mely illett a ballada hangulatához. Azonban ha szoros vizsgálat alá veszszük Kölcsey balladáit, meggyőződhetünk, hogy ő inkább csak a ballada hangulatát találta el, de az erősebb, valódi balladai stílust nem sajátíthatta el, sem igazi balladai csclekvényt és jellemeket nem alkothatott. Kölcsey ugyanis kiválólag lírikus volt s mint szónok is a lira felé hajlott, mert belőle mindig a szívnek embere szólott, de érzelme nem vált erősebb szenvedélylyé. Szelid, gyöngéd természeténél fogva búbánatát inkább magába temette s csak bizonyos elegikus panaszban, nem pedig szenvedélyes kifakadásokban tolmácsolta. Kölcseyt továbbá eszményi iránya jobban elvonta a reális élet küzdelmei- és szenvedéseitől vagy jobban mondva azok fölé emelte s így az emberi szenvedélyek és bűnök, valamint az ezekből folyó tragikus harczok