Szent Benedek-rendi katolikus gimnázium, Győr, 1888

— 5 — nemcsak azokat mondva el, mit tett azon napokban, hanem azt is, mi végre tette ezt vagy amazt; kikkel volt dolga, kik segítették, gyámolíták terhes feladatában s kik állának útjában ; szóval néhol valóságos élet-, jellem- és korrajzokat közöl. Ilyenkor heve ann) ira viszi őt, hogy az olvasó, ama kitérésekbe elmerülten, egészen kiesik a rendes kerékvágásból, s midőn felocsúdva, ismét visszanyeri az eredetileg megkezdett fonalat, alig találja bele magát a mederbe, a honnan irója váratlanul, észrevétlenül elterelte. Azt képzeljük, nem is védő, vagy vádoló beszédet olvasunk, hanem valamely pamphletet, melynek szerzője a maga czéljaira: saját igazolására, vagy mások megbélyegzésére használta fel a kínálkozó alkalmat.

1) — Az említett jelleget még inkább magukon viselik levelei. Helyet foglalnak bennök a korabeli viszonyok a legapróbb részletekig. „Hű emlékiratai a római birodalom egy oly korszakának, melyben mind az események, mind az azokat intézett egyének colossalis nagyságúak voltak, s melyben maga az író fő szerepet vivén, a történteket nem puszta szemtanú gyanánt beszéli el, hanem egy nagyszerű dráma alakjában adja elő. A dráma szövedékében megelevenül előttünk Róma azon állásában, midőn világuralma tetőpontját érvén, nagyságának súlya alatt roskadozni kezdett. Látjuk a föntartásáért egymással ellenirányban küzdő erőket, innen a hanyatló szabadságét, onnan a feltolakodó uralomvágyét. Látjuk a pártok tusáit s ezek intézőit minden erényeik-, gyöngéikkel együtt. Megnyílnak szemünknek a köz s magán élet melléktermei, hol a politikai ármányok s házi eselszövények készülnek. Megismerkedünk a titkos rugókkal s rejtett viszonyokkal, melyek a cselekvő erőket mozgatják, s melyeket látva, személyeknél és tényéknél sok nagy kicsinynyé, sok kicsi nagygyá változik előttünk. Szóval e levelek Cicero korának azon huszonöt évéről, melyekről szólanak, oly hű képet adnak, hogy annál a római történelem e legérdekesb szakát egy régi s uj iró volna a kellemetlen ügy lebonyolítását, inkább maga szállott szembe a komoly veszélylyel; szintúgy az or. in Pisonem 2, 4-ben is büszkén említi föl, hogy azon a napon polgártársait a fenyegető vérfürdőből szabadítá ki s a már-már kigyuladó vészes fáklyát eloltá. V. ö. még Epist. ad. fam. I. 9, 12. *) Tapasztalható ez főkép a Publins Sestius és T. Annius Milo mellett, továbbá a Catilina ellen, valamint a hazatérte alkalmából tartott beszédekben. A Sestiusért tartott beszédben például a 15. §-tól a 79. §-ig, szintúgy a 127. §-tól a 131.-ig terjedő részek teljesen a mondott czélt szolgáljak.