Szent Benedek-rendi katolikus gimnázium, Győr, 1888

23 — nem tudta mását eléggé mérsékelni, ha érdemeinek ^ ÖÖ ' elismertetéséről volt szó; minden szüntelen előhozakodott velők, még pedig folyton superlativusokban. Meg volt ugyanis róla győződve, hogy korábbi működése elegendő alap volt arra, hogy a nép a consulságot reá ruházza. Teljes önérzettel tekintett vissza eddigi politikai szereplésére és rendkivtili szónoki diadalaira, melyeket egyenlő magasra helyezett nagynevű földijének, Gaius Mariusnak, katonai érdemeivel. Cicero egész nyiltan úgy viselkedett, mintha származását feledve, a büszke aristokratiával minden tekintetben versenyezhetne. Eme viselkedése volt az ő megölő betűje az aristokratia szemében, mely nem türheté a meggondolatlan „szerencsefi" elragadtatásait. Szóval a parázs el volt rejtve a hamu alá, mely nem sokára teljes erejében vetett lobbot. — Meg kell vallanunk, — Cicero hibázott abban, hogy szerencséjét okosan nem használta. Nem egy izben egész az émelgősségig fárasztja az olvasót érdemeinek bőséges felsorolásával, a melyek, ha még oly nagyok is, a mérséklet határain túl csillogtatva, szerzőjök homlokára a hiúság, kérkedés és öntetszelgés vádját sütik.

1) Ez azon vád

; mely örökre hozzá fűződik Cicero nevéhez; mert bizonyos: hogy érdemeinknek túlságos hánytorgatása mindenkor a legalkalmasabb anyag arra, hogy ellenségeket szerezzünk magunknak. „Est modus in rebus", mondá Horatius. — Önmagának eme túlbecsülése vala jórészt oka, előidézője későbbi keserűségeinek és szenvedéseinek is. . . . Noha másrészt tagadhatatlan tény: hogy Cicero a római birodalom egyik legválságosabb helyzetében tanúsított komoly határo*) V. ö. Smith i. m. 29—30. 11. Cicerónak ezen gyengéjét igen jellemz példákkal illustrálja Caütu, Világtört. 4. köt. 283 —284. 11. Mellesleg megjegyezzük, liogy Cicero megénekelte saját consulátusát: „De consulatu meo

a czimen GO-ban.