Szent Benedek-rendi katolikus gimnázium, Győr, 1886

82 Miklósnak jeles cselekecletirÖl és bajnokságáról. Ilosvai nevével már többször találkoztunk. Egyike lehetett, mint fennmaradt versei s hivatkozásai mutatják, a legszaporább versszerzőknek. Előttünk ismert munkássága 1548-ban kezdődik a Nagy Sándor históriájával s 1563-ban végződik a Sokféle neveknek magyarázatjával. Valószínűleg iskolamester volt egy ideig Nagy-Idán, azután Kusalykőben, majd pedig vándorlantossá lett. Ilosvai a Nagy Lajos alatt élt nagyerejü vitézről fennmaradt mondákkal körülbelül ugy bánt, mint a szendrei névtelen a népballadával, avval a különbséggel, hogy mig a szendrei névtelen előtt egy kerek mese állott, Ilosvainak egy hősre vonatkozó összefüggés nélküli hagyományokkal volt dolga, s hogy ezeket összefüggésbe kellene hozni, az eszébe sem jutott, hanem csak feljegyezte a még élő szóhagyományt, hogy veszendőbe ne menjen. Egyébként is panaszkodik, hogy Toldiról keveset olvas krónikákban, „maga méltó volna írni ezt is abban", es i ,, az énekszerzők is feledkeztek dolgokban". Ha a krónikák alatt az énekszerzők, vagyis hegedősök müveit értjük — a mint mást nem is érthetünk — ugy világos, hogy azokat a mondákat, a melyeket ő egybefoglal, máshonnan nem meríthette, mint a nép élő hagyományából. Ilosvai maga is csodálkozik, hogy mindeddig még nem emlékezett meg Toldi Miklós „ő nagy erejéről, jó vitézségéről", a mi szintén csak arra mixtat, hogy Toldi Miklósról élénk hagyományok voltak a XVI. században. De még a XVIII. században is Rádai Pál ugy emlékszik meg Toldi Miklósról, mint valóban élt egyénről s utána Bél Mátyás s különösen Dugonics András „Jeles történetek" czimü müvében elősorolja Miklós azon fegyvereit, a melyek „régi időtől fogva a budai várnak bécsi kapujában felakasztva függöttek, ennek előtte nyolcz darabokból állottak, de most már vagy lehullottak és talán el is vesztek, vagy egy-két icze borért az őrállóktól eladattak és igy eltévelyedtek". Dugonics 1794-ben a 8 darab közül csak ezeket látta : a lcőgalacsinokat, a melyeket Toldi parittyából a Duna egyik partjáról a másikra hajított, buzogányát, a szántóvasat, „melyet lándzsájával könnyen keresztül szúrt, erejének elsőbbi kimutatása végett — s paizsát, avagy karvasát". Ezekre czéloz Arany János Toldijának bekezdésében : Hárman sem birnátok súlyos buzogányát, Parittyaköveit, öklelő kopjáját; Elhűlnétek, látva rettenetes paizsát, „És kit a csizmáján viselt, sarkantyúját".