Szent Benedek-rendi katolikus gimnázium, Győr, 1885

116 litását s szeretetreméltó kedélyét. A Vojtina levelei (I—

III.) a költészet külső tényezőivel: nyelvvel, verseléssel, rímekkel foglalkozik s — a mások eszméiből élősködőket, Petőfi-utánzókat s ócska eszmével eredetiséget igénylőket gúnyolja ki és a rkythmusról szól. A Vojtina ars poétikája pedig különösen a költészet lényegét fejti meg s az eszményítés elvét állítja fel azon szavakkal, a melyek már közmondásosakká váltak: Győzz meg, hogy a mi látszik az való — — — — — — — — E látszatot Igaz nélkül meg nem csinálhatod, Csakhogy, nem a mi rész szerint igaz, Olyan kell, mi egészben s mindig az. Nem a való hát: annak égi mássá Lesz, a mitől függ az ének varázsa: E hűtlen hivség, mely szebbít, nagyít — Sulykot, bizony, nem egyszer elhajít ; Ez alkony sugár, mely az árnyakat, E köd, mely nőteti a tárgyakat; E fénytörödés átlátszó habon, E zöld, esős lég egy május-napon ; Ez önmagánál szebb, dicsőbb természet: Egy szóval — — — — a költészet. E szavak egyszersmind Arany költészetét is lényegében jellemzik, mely nem egyéb, mint a természet s a való égi mássá, akár érzelmet zeng, akár a természetet rajzolja vagy az embert állítja elénk s mindegyik művében megvan az, a mit a műalkotásban elkerülhetetlennek mond : az eszme. Ezért van, hogy gunynyal ostoroz mindent, a mi a költészet s irodalom méltóságával össze nem fér: az éretlen legénykedést, a kufárkodást, a személyes s piszkos vitatkozásokat (írjak? ne Írjak ?), az ízléstelenséget (Poetai recept), a felfuvalkodottságot s vásári munkát (Ev kezdetén), s egyáltalában a tehetségtelenséget (Uj magyar költő). Epoly szentnek tartotta a költészet templomát, mint Petőfi s époly kérlelhetetlen volt annak beszennyezői iránt; de nem oly heves s inkább mérsékelt gunynyal ostromló. De a legőszintébb kegyelettel dicsőitette az igazán nagyokat: Dantét, a kinek költészetéből a hitlen ember megtanulja imádni az Istenséget ; Berangert, a kit, mint a honszerelem dalnokát, dicsőit. Itt emlékszünk még meg Aranynak egyes kisebb humoros