Szent Benedek-rendi katolikus gimnázium, Győr, 1885

115 De minek e szemrehányás! hü valál, Egyszerű, mint a kebel, mit takarál, Egyszerű és igénytelen valami, Nem akartál soha többnek látszani. Nem óhajtál czifraságot, diszjelet: Egy zsinórkát magyarosan legfölebb ... Az is, az is lekopott már, a mi volt: Szegény kabát, te éled túl a zsinórt! Mint rongy fog heverni az uton; még a koldusnak sem kell az a ruha, a mit a költő elvisel. Útnak bocsátja a kabátot avval a gondolattal, hogy porai az ő poraival még találkozhatnak. Mily guny nyilatkozik itt a magyar közönség részvétlensége miatt irói iránt s mily fájó humpr, melylyel a költő a maga szegénységéről szól! Nem a tiszta derű ez, hanem a sorssal való elégedetlenség keserű s gúnytól áthatott humora. E hang nyilvánul még az É9 utolján cz. versben is, az Alkalmi vers pedig újévre jó kivánságok halmaza s refrainje: Adjon Isten, a mi nincs, ez uj esztendőben ! Derültebb humor van még az ArJcádia-féle ezimüben, mely kimeríthetetlen jó kedvvel rajzolja azokat, a kiknek módjukban van s kötelességük is volna tenni, mert van vagyonuk, idejük és terük. Különösen az irodalom iránti részvétlenséget s a költők magasztos hivatása iránti durva elfogultságot gúnyolja (a költő magyarosan : kapa-kaszakerülő) s pedig nagyon sikerülten az utolsó két versszakban, midőn az irodalom pártolásának mondja azt, ha valaki minden évben egy kalendáriumot vesz, mert „elég egy sütésből egy lepény" s „kis áldozat a hazáért meg nem árt". Látjuk, hogy Arany e humoros költeményei mindegyikében a humor derűjébe vagy a fájó érzés, vagy a keserű guny is vegyül. Különösen sikerültek azonban azon költeményei, a melyekben a költészettel általában s különösen a magyar költészettel foglatkozik. A Vojtina levelei öcscséhez Andráshoz „egy a hívatlan dúdolókat elriasztó satyra-cyclus akart lenni. Megszántam szegényeket, hisz magyarul döngicséltek", mondja jellemzőleg Arany. Költészetünkben t. i. a forradalom után, főleg Lisznyai, Szelestey, Zalár, Székely stb. által helytelen irány merült fel, mely Petőfi költészetének s a népiesnek helytelen utánzásából származott. A népköltészetnek külső csecsebecséit és sokszor ízléstelenségeit, a mit Erdélyi „kelmeiségnek" nevez, árulták hamisítatlan költészet gyanánt s Petőfit utánozva prózaiságba sülyedtek, nélkülözvén Petőfi genia6*