Szent Benedek-rendi katolikus gimnázium, Győr, 1885

94 jő. Ugyanis az 1852. év aug. havában a szünidőre családjával együtt N.-Szalontára ment s itt egy vigyázatlan fürdés következtében fejés fiilzúgást kapott, mely sokáig kínozta, kedélyét elnyomta, s maradványa volt a későbbi korában is időszakilag jelentkező süketség jobb fülében. Neje is gyakran betegeskedett s ugy látszik e körülmények miatt teljesen visszavonult mindenkitől. A társadalomban keresi a bajt, pedig magában volt az. „Szalontán sem éltem valami nagyon változatosan — irja 1853. márczius 2-án Ercseynek — de itt az egyhangúság megöl. Az emberek idegenek és nekem, ugy hiszem, azok maradnak, ha száz évig itt lakom is, mire ugyan nincs kilátás. Hanem erről szólni ezüst, hallgatni arany, s én, mint druszámnál, inkább az utóbbinál maradok." Többnyire lehangolt; „nem szeretem a klimát", mondja tréfásan ; fiilzúgása egyre bántja, ugy, hogy a szellemi munkára gyakran képtelenné lesz ; bizonyos tompulást érez, a mi restté, kedvetlenné teszi. Dolgozni nem igen tud, de azért nem esik kétségbe 5 érzi, hogy ez nem költői ere kimerülésének bizonyítéka, hanem betegségéből származik. Még a buzdítás sem fog rajta, a monotonia, a melyről folyton panaszkodik, öli. Bántotta a honvágy is. Folytonosan Szalontára gondol s élénk figyelemmel kiséri ott maradt kis gazdaságát, házát, a melyet semmikép sem akar eladni, hátha még visszamegy Szalontára 5 földjeihez pedig ujakat akar venni. „Nem nézem én — irja 1854. január 21-én Ercseynek — ezt az unalmas hivatalt örökösnek, egyszer az én exiliumomnak is vége szakad, és akkor ott vonom meg magamat, mint „szegény emböö", a mire, hogy Isten hova előbb segítene, szivemből kívánom." Kedves fáskertjét különösen s gyakran figyelmébe ajánlja sógorának s midőn a tavasz jön, felfelsóhajt : „mint szeretnék oltogatni s nyesegetni! Ez volna már ily öreg embernek való". Ugyanezt a kivánságát fejezi ki a Vágy cz. költeményében. Lelkesedve vágyik az illatosabb, napfényesebb róna vidékére, a hol az ő egyszerű tanyácskája van, kertje, melyben ültetne és irtana s megelevenedik előtte a kert: Csemetéim bodorodva nőnek, Hosszú sorral mind előmbe jönek, Orömarczezal, mint hálás növendék, Mutogatván a piruló zsengét. Még egyszer szeretné látni kedves szülőföldjét, hadd legyen ott még egyszer jó pihenése, „mielőtt egy hosszabb útra menne". Honvágya, betegsége kedélybajba ejtik, azért nem kell neki