Szent Benedek-rendi katolikus gimnázium, Győr, 1885

95 a körösi társadalom, melyben, mint irja, semmi élet, semmi összetartás, semmi lelkesedés nem volt; tréfásan irja sógorának, hogy mig Szalonta emelkedik, Nagy-Kőrös ebben a nyavalyában nem sinylik ; „felette vagyunk irodalomnak, nemzetiségnek, mindennek" ; három év alatt, mióta ott van, egyéb mozgalom nem volt, mint hogy a G(arai) árvák részére 60—70 frtot deklamált össze néhány tanuló gyerek. Semmi közszellem nem volt, „a túlfinom arszlánok, hölgyek, haute-volée, chinai fallal különzik el magukat az oly polgároktól, mint a szalontai értelmiség". Igy azután furcsának találja 1858-ban, hogy már hetedszer éri meg Kőrösön a tavaszt, a mit soha sem hitt volna. Ugyanez évben történt, hogy az Akadémia tagjának választotta s pedig előbb levelező tagnak s mindjárt rá egy félórára rendes tagnak. E kitüntetés jótékonyan hatott lelkére, de azt sem tudta tiszta örömmel élvezni. 1859. novemberében tartotta székfoglalóját Tasso és Zrínyi czimü értekezésével, mely csak töredéke, bekezdése annak a szándékolt nagy munkának, mely összehasonlítva tárgyalta volna az olasz és magyar epikust, ha elkészült volna. Azonban a költőt életviszonyai megakadályozták a mű megírásában. Körülményei azonban megváltoztak, midőn az újból feléledt Kisfaludy-Társaság 1860-ban igazgatójának választotta s Arany már szeptember havában családjával együtt Pestre ment lakni. Időközben N.-Kőrösről távozhatott volna, azonban nem ment sem Szalontára sem Debreczenbe. Szalontára nem ment, bármint vonzotta is szive a pátriába, mert lelkiismerete nem engedte őt oly munkára vállalkozni, a melyre rendes tanintézetben hat tanár kell; nem ment az állás ingatagsága s a papi funkcziók miatt, a melyekhez nem szokott. Nem ment Debreczenbe sem, a hová 1858-ban hitták s majdnem kényszerítették; minek „csereberélje" az állomást, ott sem lenne jobban, mint N.-Kőrösön; de meg nem is volt kedve a tanárkodáshoz, azért mondja Márton grammatikájából idézve, hogy „a sir Olympuson is sir". Ne gondoljuk azonban távolról sem, hogy Arany e kedvetlensége a tanári pálya iránt, őt kötelmei teljesítésében letkiismeretlenné tette volna, sőt ellenkezőleg. Jellemének nagysága épen abban nyilatkozik, hogy a hivatása elleni pálya kötelmeit nemcsak gyengéd lelkiismerettel teljesítette, hanem még azon fölül is sokat tett. Tanítványainak irodalmi kisérleteit szívesen bírálja, azonban nem osztja könnyen a dicséretet; „de mindenkinek része volt nagy lelke jóságában, mindenkinek utat jelölt és mindenkit, a kiben csak a