Szent Benedek-rendi katolikus gimnázium, Győr, 1872

— 15 — Nem kisebb megtiszteltetésben részelteté dalköltőnket Macedónia királya Sándor, Amyntas fia, ki a görögök iránti nemes vouzalmáért v(fdéU.Tív'1 melléknévvel volt földíszítve, s a ki ez irántok tanúsított rokonszenvét hihetőleg még akkor öröklé, midőn ifjú korában kiképeztetését azoktól nyeré, kik a görög művészetekben, nevezetesen a zenészet- és költészetben nem utolsó fokon állottak. E philhellen királyt látszik dicsőíteni Pindarus egyik dalának töredéke frag. enc. 4., mint aki mégis érdemli, hogy dicsénekek magasztalják, mert a nagyokat egyedül ezek sarkallják halhatatlan és el nem évülő tettekre, míg a fel nem említett szép tett feledékenységbe megy és elenyészik. Hóért fi iT loloTaiv vuvflaOui xaXkídTcíig ceoiőaigTOVTO '/OLQ áítavchoig TI/naig noTiV/avfi uóvov (Qt]dfv) Ovúnxfé ti' tJiiLaafriv xuköv ÍQ-/OV.

U Tisztelte személyét, becsülte jellemét, csudálta dalművészetét Pindarusnak az agrigenti kényúr Theron is, kit az olymp. Il-ik és III-ik dalában, mint szelid és békülékeny szellemű egyént magasztal, s a ki, mivel uralkodása alatt szép mérsékletet tanúsított, alattvalói tiszteletét és szeretetét annyira kiérdemelte, hogy halála után herosi cimet nyert; de kérdezi is Pindarus az olymp II-ik én. 2-ik versében, hogy mely istent mely hőst, mely halandót magasztaljon inkább mint Theront? ki négyfogatán lőn nyertes az olympiai játékokon. „rí'»'« Otóv, TÍV rjocucc, ríva, <)" avóQ<X zt).uőr\aoutv; fc)rjo(avcc <ff TtTQUOQÍag tvfxcc vixutpÓQOv •/fyo)vvr)Tfov." A dalköltészet kitűnő és ragyogó magaslatán álló dalnokunkat az az említettem nevezetes városok- és első rangú egyéneken kívül még több más is, hogy hasonló kitüntetésben részelteté, szükségtelen tovább bizonyítgatni, a felhozottak is elég kezességet nyújtanak annak megítélésére, hogy mily kedvelt egyéniség volt ő mint honn, mint külföldön és mindezt mély vallásossága, embertársai iránt leereszkedő nyájassága, és a politicai küzdelmektől való tartózkodásának köszönheté. Vallásosságával a legtisztább erkölcsi érzet volt párosulva, mert az, ki oly ragyogó színekkel festi-azok pályáját, kik minden igaztalantól óvják leiköket, mint ő az olympiák II-ik én. (18—75 v., az, az erkölcsi törvény létezését nemcsak elméletileg tanítá, hanem azt gyakorlatilag is érvényre jutni szivéből óhajtá, vagy lehet-e még csak gyanítani is, hogy ő, ki egész tekintetében a népvallás elvei- és szertartásainak hódolt emberi méltóságát sértő és lealacsonyító cselekményekkel szennyezte volna be legtisztább erkölcsi elveit, melyeket költeményei mindegyikében szent örökség gyanánt hagyott hátra az utókornak? lehet-e, hogy ő, ki dalaiban az istenek, főleg Zeus tiszteletére úgyszólván utolsó leheleteig lelkesíté honfiait, ezt a gyakorlati téren elhanyagolta volna? ő, ki a Vl-ik