Szent Benedek-rendi katolikus gimnázium, Győr, 1857

8 ség, mely, mig egyéb érzéki és szelemi tehetségeink ez anyagi világ szük korlátai közt maradnak, egy, ez érzéki világ fölötti világba emelkedik, hol eszméi által a végetlen tökélyü lényhez közelebb jutni törekszik. *) Az ész elméleti és gyakorlati. Az ész a nemlét eszméjétől irtózik, ez ellen magát biztosítandó, mindenek elölt saját valóságát kénytelen megismerni , és minthogy elvontan meg nem állhat, több néki szükséges valóságot kénytelen megismerni; igy ismeri meg az embert mint egyedet, mint való lényt; az embert megkülömbözteti érzékeitől, képzeteitől és a klil tárgyaktól; az embert, az érzékeket, a képzeteket és a kül tárgyakat mint létezőket — megismeri, — igy fejlődik ki az embert valóságnak ismerő tehetség. E tehetség csak akkor éri el működésének határát, midőn az ész egy tökéletesen független, önálló, cselekvő lényben, minden tüneménynek, az összes mindenségnek végokában a megállapodhatást és nyugpontot föltalálta. Itt az ész csak mint megismerő, vagy elméleti tehetség tűnik föl. A mint azonban az ész a tüneményeknek és a végetlen, örök lénynek valóságát megismerte, megismerni törekszik az Isten és ember közti viszonyt is, ezt meghatározza, elismeri és alkalmazza az emberi akarat szabad elhatározásánál, és a lett végrehajtásánál tudván, mit kell és mit nem kell tennie. Mint Cicero jól észreveszi: „Est enim animus coelestis ex altissimo domicilio depressus et quasi demersus in terram locum divinae naturae, aeternitatique contrarium. Sed credo Deos immortales sparsisse animos in corpora hurnana, ul essent, qui terras tuerentur, quique coelestium ordinem contemplantes imitarentur cum vitae modo atque constantia." C a t o Major sive de Senectute. És épen ez által, t. i. az észtől elismert valóságoknak vonatkozása által az akaratra, válik az é s z gyakorlativá. Most már az a kérdés, valljon a szoros értelemben vett ész (ratio) munkásságából és ismereteiből keletkeznek-e érzemények; és ezek milyenek? Keletkeznek, és ezek kétfélék lehetnek; a mint vagy az elméleti vagy a gyakorlati ész ismereteiből származnak. Az elméleti ész ismereteiből jövő érzeményeknek leginkább bizonyos erő képezi tárgyát, valamely kitűnő természeti erő, vagy valamely kitűnő lelki erő. A gyakorlati ész ismereteiből jövő érzeményeknek Isten, önmagunk és mások iránti kötelmek teljesítése képezi tárgyát, s a tiszta erkölcs, vallás vagy jogos igazság gyakorlatából származnak. — Lássuk a mondottakat bővebben, s mindenek előtt az elméleti ész ismereteiből, a természeti erő eszméjéből jövő érzeményeket. Az észnek tetszik mindaz, a mit erőnek, és nem tetszik mindaz, a mit erőtlenségnek ismer; e tetszés és nem tetszés nagyobb vagy kisebb, a mint nagyobb vagy kisebb az erő vagy erőtlenség. Tetszik a szikla, mely mohlepte szirtjeivel, soha meg nem ingalva, merőn dacol évezredeken keresztül az idő viharaival; méginkább tetszik a tetején *) A kiolthatlan vágy és törekvés lelkünkben, egy, az összes mindenséget alkotó és fön tartó főbb Valósághoz, képezi lelkünknek lényegét és méltóságát. Ha e törekvés lelkünk összes cselekvőségére terjed ki, e s z e s s é g n e k, e törekvést létesítő tehetség pedig észnek neveztetik. Ez a kül- és bel-érzékek által szerzett észrevételek és tapasztalatok által munkára serkentve eszményi világában képez, alakít, célozgat, s e képzet — alak és cél — neveztetik eszmének. Midőn az eszméket az ész képző ereje szellemi világukból lehozza, azaz érzékeink alá eső képzetek által azokat értelmünknek megfoghatókká és képletekben szemlélhetökké teszi, ez eszményképnek (ideál) neveztetik. Innét érthetjük már a kifejezést: az ész az eszmék tehetsége; az eszme a tökélynek képzete; az eszmény pedig az eszmének érzékitett képzete.