Gazdák Lapja, 1908. május (7. évfolyam, 18–22. szám)
1908-05-08 / 19. szám
6-ik oldal GAZDÁK LAPJA május 8. Fontos védekezési mód a cserebogarak ellen az is, ha lárvájukat, tehét a földben élő pajorokat irtjuk, amelyek különben szintén igen kártékonyak. A pajorok irtására legalkalmasabb idő a földforgatás, kapálás és szántás. Kapálás és forgatáskor a felszínre kerülő pajorokat agyon kell ütni, szántáskor pedig, ha sok a pajor, érdemes azt az eke után járó olcsó napszámossal fölszedetni. Itt is tanácsos a pa- jorszedő-munkás figyelmét némi pénzbeli jutalommal lekötni. A pajorokat szintén lehet értékesíteni^ még pedig ha kis mennyiség van belőle, akkor a baromfiakkal étetjük meg, ha pedig sok van, akkor trágyának dolgozzuk fel. B. Mely fajta gombák jók szárításra. A nyár és nyárutó az az idő, amidőn a gombafélék szárítása a legjobban szokott sikerülni. Abban a reményben, hogy gazdáinknak ez irányban hasznos útbaigazításokat adhatunk, közöljük az alábbiakat: A gombák legegyszerűbb és legbiztosabb módja a szárítás. A gomba ugyanis 90% vizet tartalmaz, tehát azt a lehető legnagyobb fokig elpárologtatjuk s a gombát megszáritjuk, s aránylag kicsi költséggel s a legkevesebb fáradsággal igen értékes s könnyen eladható szárított gombát (conservet) nyerhetünk. A szárítás céljaira legalkalmasabb gombanemek a következők: 1. A tinoru, vagy urigomba, mely különösen a bükk- és tölgyerdőket szereti. Kalapja barna, alja sárgazöld és olyan, mintha át lenne lyuggatva. 2. A csiperkegomba (champignon) kalapjának színezete fehéresbarna, alja — ha nyitott — világos- barna és lemezes. Eleinte a kalap a törzszsel egy hártya által van összekapcsolva s ekkor az alsó lemezek még nem látszanak; a mint azonban a gomba növekszik, kalapja szélesedik, karimája elválik a törzstől s a lemezek láthatókká lesznek. Megterem mindenfelé, ahol állati vagy növényi rothadás megy végbe. 3. A szarvasgomba korálforma ágbogból áll, tyúktojás nagyságúra is megnő, kérge ripacsos, barnásfekete szinü, húsának színe pedig ibolyasárgás. A tölgy és bükkfa gyökerei körül terem, a föld alatt. Kutyákat és sertések használnak föl keresésére, amelyek a szaga után találják meg. Francia- és Németországban nagyban termelik mesterséges utón. 4. A vargánya vagy csirkegomba, barnába játszó tojássárga szinü. Fenyvesekben és egyéb sürü erdőkben elég gyakori, tölcséralakban fejlődik s kalapjának úgy alsó, mint felső része lemezes. A kalap széle hullámos és szaggatott. Egyes helyeken, mint pl. a Csallóközben, ezt a gombát nevezik más néven uri- gombának. Az úri- és csiperkegombát szárítás előtt szeletekre kell vágni, mert nagyon húsosak s egyrészt nehezen száradnak egészben, másrészt pedig nem tudhatjuk, hogy belsejük nem-e indult már romlásnak? Erre a körülményre a gombák konzerválásánál igen nagy figyelemmel kell lennünk. A legtöbb mérgezés nemcsak a mérges fajú gombáktól ered, amelyeket már alakjuk és színük szerint is hozzávetőleg meg lehet különböztetnünk, különösen a négy felemlitett fajtól, hanem igen gyakran a romlott gombáktól is. Hiszen tudjuk, hogy számtalan gombafaj is létezik, a mely zsenge korában kitűnő eledelül szolgál, mig akkor, midőn jobban kifejlődik, mérgező hatással bir. S ez nem onnan ered, mert a gomba magában mérges, hanem onnan, mert nagyon könnyen romlik s a megromlott állapot idézi elő a mérges hatást. Ugyanezen okból akár konverzálásra, akár pedig fogyasztásra, mindig csak frissen szedett és zsenge- korú gombát használjunk föl s a csiperke gombánál ajánlatos, hogy olyant ne igen használjunk föl, a melynek kalapja már szétterült, de még kevésbé olyant, a melynél a karima széle már berepedezett. A szétvagdalásnál meg kell néznünk minden szeletet, hogy nincs-e megtámadva s az ilyeneket kidobjuk, mert ezeknél a szárítás sem gátolja meg a romlást. Szarvasgombánál elégséges, ha a legkissebbeket két, a nagyobbakat pedig négyfelé hasítjuk hosszában. A vargányát szeletekre darabolnunk nem kell, mert a gomba húsa oly vékony és sovány, hogy aránylag a többi gombanemhez, igen sokáig eláll romlás nélkül; ha azután romlásnak indul, azt észre lehet vennünk arról, hogy kalapjának karimája szárazabb. A vargányánál különben a romlás mindig a szár alsó végén indul meg és ha a szár végét a gya- nusabb példányoknál levágjuk, úgy azonnal meggyőződhetünk arról, hogy egészséges gombával van-e dolgunk. Másodsorban arra kell figyelemmel lennünk, hogy a konzerválás alkalmával a gomba minél kevesebbet veszítsen kellemes illatából, a melyet azt oly ízletessé teszi. Ennek okáért először is nem szabad a gombát megmosnunk vagy vízben áztatnunk, hanem kefével kell azokat a portól letisztítanunk; ha nedves föld tapad rájuk, akkor előbb egészben szárítjuk meg őket s a száraz föld lekefélhető róluk. A szarvasgombát, ha ágbogai közé némi föld szorul s az már reászáradt, attól úgy szabadítjuk meg, ha rostában rázzuk. Nagyon természetes, hogy a felszeletelt gomba, a nyitott husfelület likacsain át, sokat vészit illatából, ha hosszabb ideig áll s ezért sietnünk kell szárításával, mert igy leginkább a vizrészek párolognak el a likacsokon keresztül. A gombák szárítására az aszalás módját szoktuk használni és pedig a fentiekre való tekintettel iparkodnunk kell, hogy az a legrövidebb idő alatt végbemenjen, a mit meleg, napos időben a szabadban eszközölhetünk, a hol a leghusosabb gombanem is meg- aszlódik két-három nap alatt. Hogy azonban biztosak legyünk eljárásunk eredménye felől, jó, ha inkább három, esetleg négy napon át szárítjuk, különösen a vastagabb husuakat, ügyelvén arra is, hogy a gomba teljesen ki legyen terítve s azt minden nap kétszer- hárotnszor megforgassuk. Ha nem elég napos az idő, akkor az aszalást kemencében, illetve a sütőben kell végeznünk, még pedig legalkalmasabban úgy, ha rostélyra fektetjük a gombát. így a megaszalódás 4—5 óra alatt is biztosan végbemegy. Fonalra fűzve, mint általánosan szokás, nem jó a gombát aszalni, mert az egyes szeletek egymás mellé feküsznek s ezeken a helyeken a száradás nem mehet elég gyorsan végbe és könnyen romlás állhat be. fH. F. Hasznos tudnivalók. A növendékmarha legeltetése. Arra nézve, hogy a növendékmarhát milyen korban legtanácsosabb a legelőre kihajtani. Az alpesi vidékek szokása adja a
