Gazdák Lapja, 1903. december (2. évfolyam, 49–52. szám)
1903-12-11 / 50. szám
50. szám. GAZDÁK LAPJA. 3. oldal. értekezlet összehívásának czélját előadva, oly élénk színekkel ecsetelte a nemzetgazdászat egyik igen fontos ágának, a nagyközönség által még ma sem kellőleg méltányolt, mert még mellékfoglalkozásként is csak szűk körben ápolt méhészetnek hasznos voltát: ezek után a lelkes szavak után — mondom — talán fölösleges munkára vállkoztam, midőn jelen igénytelen felolvasásom keretében én is a méhészet hasznos voltáról kívánom meggyőzni a mélyen tisztelt hallgató közönséget. Minthogy azonban ugyanazon tárgyaknak különböző nézőpontból való tekintése különböző képet tüntet szemünk elébe s minthogy én — nem akarvs ismétlésekbe bocsátkozni — egy oly nézőpontból szándékozom bemutatni a méhészet — tulajdonkép a méh — rendkívül hasznos voltát, melyet maguk a méhészet legbuzgóbb követői sem igen szoktak méltó figyelembe venni; minthogy továbbá azon kérdés, melylyel a méhészet okozatai kapcsolatba hozva, Szatmár- Németi városnak és vidékének, illetve Szatmár vármegyének intelligens gazdálkodó közönségére nézve épen most, a megyei gazdasági egyesület pár hóval ezelőtt oly' szép erkölcsi eredménynyel bezárult kertészeti kiállítása után, különben is fölötte aktuális s minthogy végül a legkisebb szerénytelenség nélkül is szabad talán remélnem, hogy a tervbevett méhészeti szakosztály megalakulására s ezáltal vármegyénk s közvetve hazánk méhészeti ügyének nagyobb mérvű föllenditésére vagy legalább egy hatalmas lépéssel való előbbrevitelére igénytelen szavaim is lesznek egy kevés befolyással: azt hiszem, mégsem fogok meddő munkát végezni, ha szorosan fölvett tárgyam keretén belül néhány ecsetvonással képet festek mélyen tisztelt hallgatóim elébe a méhek rendkívül hasznos voltáról; mirenézve kérem : kegyeskedjenek néhány pi lanatra becses figyelműkkel megajándó kozni. A méhekkel való foglalkozás rendkívül hasznos és véghetetlenül kellemes voltának leg- eklatánsabb bizonyítékául szolgál a méhtenyósz- tésnek az emberiség legrégibb korába évezredekkel visszanyúló ősrégi volta. „A méhtartás kezdete —mint dr. Rodiczky Jenő „A méhről való ismereteink s a méhészeti elmélet“ czirnü munkájában oly találóan mondja — összeesik a művelődés hajnalhasadásával.“ Az ősidők ősembere megisc. erkedve az erdők odvas fatörzseiben talált méhek mézterményének kedves zamatéval, legelső móz-szük- ségletét azok rablásszerii kifosztásával szerezte be, ami természetesen csak a méhcsalád teljes kiirtásával történhetett. Később meggyőződvén a talált méhcsalád értékéről, hogy annak édes termékét magának jövőre is biztosítsa, kímélni kezdte a jól kamatozó tőkének mutatkozó méhtörzset s módot talált reá, hogy annak: időnként csak fölösleges mézkészletét vegye el s magát a tőkét, mint jogszerű tulajdonát, magának továbbra is biztosítsa. így már csak egy lépés kellett hozzá, hogy az ősember a méhet, úgy mint ma létező ösz- szes háziállatainkat, valódi háziállatává tegye, hogy a méhcsaládot magában rejtő egy, eshető- leg több fatörzset is levágva, hazavigye s lakóhelye közelében elhelyezze s midőn észrevette, hogy méhtörzsei időnkint rajokat bocsátanak, könnyen jöhetett azon gondolatra, hogy magának a szaporulatot is biztosítandó, a rajokat befogja és mesterségesen kivájt fatörzsekbe, később agyagból, vesszőfonatból, gyékényből vagy szalmából készített kasokba be lakolva, méhtelepén elhelyezze. íme az ősember első méhese! ime az első méhészet! Csakhogy ennek az őskori méhesnek felállítását kakucsi Leibner József 1400 törzsből álló müméhészetének vagy a m. kir. földmiv. miniszter ur által pár évvel ezelőtt létesített remek berendezésű gödöllői állami móhgazdaz- daság telepének felállításától sok ezer évre menő rengeteg időköz választja el ; mert már a világtörténelem legrégibb ismert cultur népénél, az ó-aegyptomiaknál használatban volt a méhkas, mint melynek képe a Thebai-ban fölfedezett, több mint 4000 éves királysírokon tisztán felismerhető s mert a biblia szerint a régi zsidóknak már kifejlett méhészetök volt. Az emberiség tehát már a legrégibb ősidőkben ismerte a méh hasznos voltát s a méhtenyésztőknek kezdettől maiglan minden törek- vésök odairányult, hogy a méhészetből maguknak lehető legnagyobb anyagi hasznot biztosítsanak. Ezen törekvés azonban hosszú időn keresztül — mondhatni : egészen a múlt század közepe tájáig — egyedül és kizárólag abban nyilvánult, hogy a méhcsaládok számát a raj- zási időszak tartama alatt a lehetőséghez képest felszaporitva, őszszel — a gyümölcsszedés időszakában — a méhészetnek is mennél több gyümölcsét szedhessék el olyképen, hogy egyes köpüknek népét, melyekből t. i. legnagyobb mézhozamot várhattak, kénfüsttel kiölve, megsemmisítették s összes méz-készletét elszedték, a mézet kisajtolták, a lépépitménvt pedig kiolvasztották viasznak s csak annyi törzset hagytak meg magnak, amennyivel a kitelelós után rablógazdálkodásukat a következő évben folytatni szándékoztak. Igaz, hogy már a XVIII. században és a XIX. század első éveibein találkoztak emberséges gondolkodású lelkes méhészek, akik e kegyetlen, barbár eljárás észszerütlensógót és káros voltát belátva, fölemelték az ellen tiltakozó szavokat s különböző módot kerestek és ajánlottak kíméletesebb és észszerűbb eljárásra, mely szerint a méhektől csak a mézfölösleg lenne elszedhető, anélkül, hogy szorgalmok jutal- maképen őket életöktől kellene megfosztani. Ilyen lelkes férfiú volt Gedde János angol méhész, kinek Londonban, 1721. évben megje-
