Győr Története a kezdetektől napjainkig. Tanulmányok - Városi Levéltári Füzetek 1/1997 (Győr, 1997)

HORVÁTH JÓZSEF: A győri polgárok a végrendeletek tükrében

aki az egyik legmódosabb győri család lánya volt, megszerzi Győrben az egyik legelőkelőbb házat, ami a mostani múzeum, az „Apátúr ház" helyén állt, és 1637-ben Győr város főbírájaként tesz végrendeletet. Fia viszont, Beccaria Mihály az egyik első győri jezsuita lesz, s mint a győri jezsuita gimnázium igazgatója szerepel az 1650-es években. Ez mutatja azt is, hogyan csinálhattak külföldiek karriert Győrben. Nagyon erős a vezető réteg összefonódása, szinte mindenki házassági kapcsolatban állt közülük egymással. Ezt nem részletezném, csupán utalnék a Gecsényi Lajos által a Dallos családdal kapcsolatban mondottakra: az idősebbik testvér volt a püspök, az öccse az alispán, a sógora a városbíró és így tovább, tehát az egész városi és vármegyei vezetést jóformán a család a „markában tartotta" huzamosabb időn keresztül; és több ilyen család van később is a város történetében. Érdekes, hogy milyen volt a családok mindennapi élete. Arról, hogy milyen volt a „békés egymás mellett élés", hogy így mondjam, viszonylag keveset írnak. Ez nem jelenti, hogy nem volt békesség a családokban, csupán ezt nem tartották izgalmasnak leírni. Azért leírták néhányan, egyet hadd idézzek. 1633-ban a mostohaapjáról írja egy végrendelkező, egyébként férjes asszony: "Nem mint mostohaatya tartott, táplált és gondunkat viselte minden előmeneteles dolgainkban dicséretesen és istenesen, hanem kegyes atyai gondviseléssel és nyughatatlansággal forgatta jószágunkat és öregbítette, és így jó gondviselése alatt lévén táplálásunkban nyugodalmat adott és szerzett, kiben mind Istenünk szolgalatjára, s mind házi aprólékos dolgainkra reáérkeztünk." Ez mutatja azt — és itt azért idéztem szándékosan egy mostohaapát —, hogy nem szükséges a „mostohát" minden esetben a mai értelemben elképzelnünk. Természetesen a végrendeletekben több szó van arról, hogy milyen konfliktusaik voltak, hiszen a konfliktus az, ami a vagyonelosztásnál bonyodalmakat okozhat. Erről sokkal részletesebben írtak: közülük csak néhányat idéznék. Előfordult például több családban is, hogy a férj meglehetősen tékozló volt. Azt írja 1628-ban egy feleség, kinek két házas felnőtt lánya van — tehát nem kiskorúak —, hogy ha eladják a házát, annak az ára a két lánynak adassék, de: „készpénzül kezükbe ne adassék, hogy az én uram el ne vesztegesse tőlük!" De találtunk 1625-ből egy olyan végrendelkezőt is, akinek semmi elosztani való vagyontárgya nincsen, csupán azt sorolja fel, hogy kinek mivel tartozik és miért nem tudja megadni. Senkinek nem hagy semmit, de ha valakinek tartozik 100 forinttal, azt mondja, hogy adok neki két tehenet, ami — mint mondtam — kb. 20 forintot ért, fogadja el, aztán menjen békességgel, ne zaklassa az örököseit. Ilyen szinten tartozik mindenkinek. Van például olyan rendelése: tartozom X-nek, de nem tudom