„Franciák Magyarországon, 1809” Konferencia I. (Győr, 2010)
Lázár Balázs: A magyar nemesi felkelés 1809. évi szabályzatai
Lázár Balázs: A magyar nemesi felkelés 1809. évi szabályzatai tek dacára, körülményes, drága és reménytelenül elavult intézménynek bizonyult. Mind a birodalom hadügyének teljhatalmú irányítója, Károly főherceg, mind József nádor, de maguk a rendek is érezték a helyzet tarthatatlanságát. 1807-ben egy országgyűlési bizottság tevékenysége nyomán, több szempontból gyökeresen megújult a felkelés intézménye. Az e bizottsági javaslatok nyomán született 1808. évi II. törvénycikk pl. lehetővé tette a király számára, hogy három évig országgyűlés összehívása nélkül, a nádor, a prímásérsek és a horvát bán közreműködésével, ellenséges fenyegetés esetén az általános felkelést azonnal hadba szólítsa. A szégyenteljes kudarcot hozó 1805. évi háború újra reformfolyamatokat indított be a birodalomban: az addig félreállított Károly főherceget 1806-ban Ferenc császár generalisszimusszá, a hadsereg teljhatalmú irányítójává nevezte ki. A közelgő háborúra való tekintettel megindult a császári-királyi hadsereg átszervezése, amelynek során az osztrák tartományokban, a cseh korona országaiban és Galíciában, a már meglévő gyalogezredek mellé 1808 májusában ún. Landwehr-zászlóaljakat, vagyis egy territoriális alapú, milícia jellegű, tartalék erőt hoztak létre, amely mind kisegítő, mind harci feladatokat ellátott. A cél az volt, hogy a közelgő háborúban Napóleon és szövetségeseinek túlerejét valamelyest enyhítsék. Mivel a Magyar Korona Országaiban a rendi ellenállás miatt a Landwehr nem kerülhetett bevezetésre, kézenfekvő volt egy már meglévő intézmény, a nemesi felkelés fejlesztése. József nádor és munkatársai ennek megfelelően kezdték meg a nagyszabású szervezőmunkát, vagyis a hadra kelt nemesség és portális katonaság anyagi és emberi igényeinek biztosítását. A felkelő nemesség felszerelését, pénzügyi hátterét, tisztikarát az 1808. évi II. és III. törvénycikk a tisztek csákódíszére is kiterjedő részletességgel szabályozta. A II. te. 20. paragrafusa így rendelkezik: „Ezen felkelő katonaságnál a parancsokban, jelentésekben és a vezényletben a magyar nyelv fog alkalmaztatni." A III. törvénycikk 14. paragrafusa pedig kimondta: „A csapatokba és századokba osztott fölkelők egészben véve anyanyelvükön oktatandók, a parancsszavak és vezénylet tekintetében a magyar nyelv használtatván." A törvény tehát praktikus módon lehetővé tette az ország nem magyar nemzetiségű, de hadba vonulásra kötelezett inszurgensei részére a saját anyanyelvűk használatát is. A magyar szolgálati nyelv megteremtésének ekkor már voltak bizonyos előzményei. József nádor komolyan vette hivatalát, és már 1800-ban megbízta gróf Keglevich Györgyöt, hogy a császári-királyi hadsereg hivatalos szabályzataiból állítson össze kivonatokat magyar nyelven.4 Ez a munka két kicsiny kötetben: A magyar inszurgensek szükséges kötelességei és A magyar inszurgens címen jelent meg. E kötetek mellett gyakran a vármegyék is összeállítottak füzeteket5 a helyi inszurgensek számára, ám ezek nyelvezete jórészt a „vármegyei latin" és a magyar sajátságos keveréke volt, amelyek gyakorlati használatra általában al4 Markó, 1959. 309. 5 Többek között Bihar megye készített hasonló szabályzatot. Uo. 65
