„Franciák Magyarországon, 1809” Konferencia I. (Győr, 2010)
Hahner Péter: Európa 1809-ben
Franciák Magyarországon, 1809 tette, hogy hivatalba lépésük után öt éven belül bármelyik bírót leváltsa a kormány: hamarosan 94 bíró veszítette el az állását. Nőtt a cenzúra nyomása, a párizsi színházak és lapok túlnyomó többségét betiltották. A szabadság elleni támadások együtt jártak az egyenlőség elleni fellépéssel: 1808-ban Napóleon létrehozta a császári nemességet. E címek nem jártak pénzügyi vagy jogi kiváltságokkal, a polgárságot mégis nyugtalanította a régi címek felbukkanása. A császár egyre kevésbé viselte el a kritikát, tehetséges és önálló minisztereitől sorra megvált, helyükre megbízható, tehetségtelen ügyintézőket állított. Két legtehetségesebb és legönállóbb főtisztviselője, Talleyrand külügyminiszter és Fouché rendőrminiszter ekkoriban kezdett távolodni attól a rendszertől, amelynek már nem bízhattak tartós fennmaradásában. A politikai elit legtehetségesebb tagjai felismerték, hogy a császár nem képes tartós békét kötni, s ezért a császárság sem maradhat fenn sokáig. Talleyrand 1807-ben mondott le, azzal a kijelentéssel, hogy „Nem akartam Európa hóhéra lenni."7 Fouché majd 1810-ben próbál a császár háta mögött tárgyalni a brit kormányzattal a békéről, s ezért neki is el kell majd hagynia hivatalát. A belpolitika egyre autokratikusabbá, s a spanyol háborúval a külpolitika egyre dinasztikusabb jellegűvé vált. 1808-tól már nem azért harcolt több százezer francia katona az Ibériai-félszigeten, mert meg kellett védenie Franciaországot, hanem pusztán azért, hogy a császár bátyja számára biztosítsanak egy trónt. Ezért 1809-ben a francia társadalom aggódva figyelte az ausztriai eseményeket. „Már csak egy vereség kell, hogy a dolgok jelenlegi állapota teljesen megváltozzon." — írta egy levelében Barras, az egykori direktor.8 Aspern- Essling hírére a királypártiak örvendeztek, s az egykori Vendée területén csak azért nem tört ki nagyobb megmozdulás, mert Fouché jó előre felkészült rá, és már májusban odavezényelt egy nagyobb zsandár-egységet. A rendszer vezető politikusainak szembe kellett nézniük azzal a lehetőséggel, hogy egyetlen jól irányzott golyó végezhet a császárral: április 23-án Re- gensburgnál meg is sebesült a lábán. Talleyrand és Fouché már a fél évvel korábbi spanyol hadjárat idején tárgyalni kezdett a császár utódlásáról, s ha nem is szőttek összeesküvést, puszta közeledésük úgy megijesztette Napóleont, hogy azonnal hazatért Spanyolországból. „Fouché biztosította Talleyrand-nak a klubokat, s Talleyrand Fouchénak a szalonokat."9 Akkor Murat-nak szánták az államfő szerepét — Fouché nyári akciói során pedig Bernadotte került előtérbe. Árulásról aligha beszélhetünk: a felelős államférfiaknak illik előre gondolniuk minden eshetőségre, főleg egy olyan uralkodó pótlására, aki előszeretettel teszi ki magát az ellenség golyózáporának. Annyi azonban bizonyos, hogy Franciaországban (reménykedve vagy aggódva) sokan számítottak a császár bukására. 7 Waresquiel, 2003.374. 8 Madelin, 2003. 767. 9 Tulard, 2006. 369. 60
