„Franciák Magyarországon, 1809” Konferencia I. (Győr, 2010)
Hahner Péter: Európa 1809-ben
Hahner Péter: Európa 1809-ben Senki sem érzékeltette jobban 1809 nyarának feszültségét, mint Louis Madelin francia történész: „Az ellenségek tettre készen várták azt a bizonyos áldott második vereséget. A császár barátai elbátortalanodva panaszkodtak félhangon a Gazda által elkövetett hibákra. Szájról-szájra jártak a haldokló Lannes marsall többé-kevésbé eredeti, utolsó szavai: »Felség, kössön békét Franciaországért!« A katolikusok sajnálkozni kezdtek VII. Pius sorsán. Anglia támadást készített elő, amelyet egyes árulók már régóta követeltek, valamennyien készek voltak támogatni, s XVIII. Lajos hívei azt remélték, hasznot húzhatnak belőle. Fouché kiismerhetetlenül kémlelte a láthatárt Ausztria felett. [...] Miközben várakozott, fenntartotta a rendet, s még el is némította a hangoskodókat. Június 10-én egy asszony így írt: »Párizs kihalt. Mindenszentekhez illően hideg van, olthatatlan a szomjúság a hírekre, és teljes a hallgatás arról, ami a távolban történik.« De mindenki, barátok és ellenségek is, a legnagyobb aggodalommal várakoztak. Ausztria körül, ahol a döntő összecsapásnak le kellett játszódnia, mindenfelé felkészültek a nagy elhatározásokra, a sevillai juntától a londoni kabinetig: Berlin reszketett a gyűlölettől, Szentpétervár készen állt az árulásra, Tirol hajlandó volt újra fegyvert fogni, a németek pedig napról-napra ellenségesebbé váltak. A pápa a Quirinalon, ahová elzárkózott, meglengette a kiátkozás fegyverét. A felkelésre kész nép népek ugyanúgy várakoztak, mint a királyok koalíciója. »Találkozót adtak egymásnak valamennyien a síromon, de nem mernek ösz- szegyűlni«, mondta a császár. Minden egyetlen csatán múlott: ha egy új Essling lesz, minden elveszett — ehelyett azonban Wagramra került sor."10 Mi már tudjuk, hogy mi történt az év második felében: Napóleonnak még egyszer, utoljára sikerült minden problémán felülkerekednie: Wagramnál győzelmet aratott, letartóztatta az őt kiátkozó pápát, katonái leverték a tiroli lázadást, az európai uralkodók nem mertek moccanni sem, és a brit hadseregnek el kellett hagynia Flollandiát. A kortársak azonban mindezt nem láthatták előre. Ha III. Frigyes Vilmos kissé bátrabb, ha Károly főherceg szerencsésebb, ha I. Sándor cár elszántabb, ha Fouché nem olyan határozott Párizsban — minden másként is történhetett volna. Ennek a történelmi helyzetnek az ismeretében kell elbírálnunk azt a tényt, hogy a magyar nemesség nem reagált Napóleon kiáltványára. Mert nem a forradalom képviselőjének a felhívása maradt válasz nélkül Magyarországon 1809- ben — hanem az egyre zsarnokibban viselkedő önkényuralkodóé. És ennek az évnek a nyarán igen sok jel mutatott arra, hogy a napóleoni birodalom napjai meg vannak számlálva. A magyar nemesség a maga passzív módján nem arról mondott le, hogy csatlakozzon a győztesekhez, s az ő oldalukon vegyen részt a béketárgyalásokon — hanem arról, hogy elhamarkodott lépéseket tegyen egy végtelenül bizonytalan helyzetben, s elkötelezze magát egy pár éven belül szükségszerűen bukásra ítélt rendszer oldalán. 10 MADELIN, 2003. 771. 61