„Franciák Magyarországon, 1809” Konferencia I. (Győr, 2010)

Zachar József: Háború, háború, háború... 1792–1815

Zachar József: Háború, háború, háború... 1792-1815

ellen a helyi lakosság kisháborúsa, az ekkor ismertté vált „guerilla" (valójában: lucha de guerrillas = szabadcsapatok harca, vagyis az eredeti szót átvéve is inkább: guerillaharc) bontakozott ki, további francia hadak akkoriban még német birodalmi és észak-itáliai területeken állomásoztak.

Az 1808. október 12-i erfurti francia-orosz szerződés értelmében a franciák szövetségesének számítottak az ellenőrzésük alatt álló Varsói Nagyhercegségben elhelyezett lengyel és orosz szövetséges hadak. Ám az orosz cár szabad kezet kapott, és erre ő sietve a határtérségbeli finn területek elragadására svédellenes háborúba küldte az orosz haderőt. Ezt látván Dánia is megtámadta Svédországot, a helyi rendek pedig lemondatták IV. (Wasa) Gusztáv Adolf királyt, s helyébe trónra ültették a gyermektelen XIII. Károlyt, aki utódjelöltként (és szinte tényleges hatalomgyakorlóként) maga mellé vette az egy évtizeddel később XIV. Károly János néven (formában is) trónra került francia Jean-Baptiste Bernadotte marsallt (akit I. Napóleon már korábban megtett az itáliai Ponte Corvo kisállam hercegévé).

Minderre tekintettel a bécsi hadvezetés Bajorországban indította meg támadó hadműveletét. Ugyanakkor a spanyol népi ellenálláson túl a franciaellenes erőket az bátoríthatta, hogy Portugália egyidejű lerohanása, miként az 1801- ben Dánia esetében történt, az angol, skót és 1807 óta immár ír koronát is viselő III. György fegyveres beavatkozásához vezetett (és ez az egészen 1813-ig tartó angol-francia „félszigeti háborúba" torkollt). Míg Károly főherceg április 17-én Landshutnál sikert ért el, április 22-én Eggmühl mellett csatát vesztett I. Napóleonnal szemben. A franciák császára főerőivel azonnal ismét Bécs ellen fordult, előrenyomulását Károly főherceg nem tudta megakadályozni.

Nem jelentett ebben az sem változást, hogy az Eszak-Itáliában bevetett belső-ausztriai hadsereg, amely már a hadüzenetet megelőzően támadásba lendült és egészen Veronáig visszaszorította a szembenálló ottani francia (itáliai hadseregnek nevezett) csoportosítást, sőt eközben április 16-án Sacile mellett csatavereséget is mért reájuk, május 1-jén váratlanul visszafordult észak felé. János főherceg tette ezt annak ellenére, hogy további császári-királyi csapatok a többi fő támadási irányban is felvonultak, sőt a magyar nemesi felkelés egységei is (miként korábban már három alkalommal, 1797-ben, 1800-ban és 1805-ben) a király hívó szavára gyülekeztek. Ugyanis a bajorországi támadás megkezdésének hírét véve, önhatalmúlag fivérei megsegítésére akarta vezetni hadait. A csatában vele szemben vereséget szenvedett Jenő itáliai francia alkirály (Eugene de Beauharnais, I. Napóleon nevelt fia) hadaival azonnal a nyomába eredt. Miközben a kikülönített magyarországi császári-királyi kötelékek feltöltésre gróf Gyulai Ignác altábornaggyal az élükön, aki horvát-szlavón bán is volt, Zágráb felé vonultak kiegészítésre, a János főherceg vezényelte többi had Grácból Szent- gotthárdon át Körmend felé igyekeztek tovább. Ezt követően, onnan továbbvonulva, és a dunántúli magyar nemesi felkelők Keszthelyen és Győrben, a dunán- inneniek Komáromban és Nyitrán, a tiszáninneniek Kassán, míg a tiszántúliak

27