„Franciák Magyarországon, 1809” Konferencia I. (Győr, 2010)
Soós Péter: „A legtökéletesebb lőfegyver" - a napóleoni korszak gyalogsági puskái
Franciák Magyarországon, 1809 elvén alapuló berendezés legfontosabb elemei a kakas, amelynek ajkai közé szorították a megmunkált kovakövet, a serpenyő, amelybe a felporzó lőport töltötték, és a serpenyőfedéllel egybeépített acél, amelyen a kova a begyújtáshoz szükséges szikrát csiholta. A működtető szerkezet lényege a takaró lemez — az úgynevezett lakatlemez — mögött helyezkedett el, és néhány rugóból, rugózó nyelvből és a kakas különlegesen kialakított tengelyéből — az úgynevezett dióból — állt. Ez a tengely tette lehetővé, hogy a kakas két állásban akadjon meg, amely közül a középső állásnál a fegyvert nem lehetett elsütni, így lehetővé tették a biztonságos felporzást. A serpenyőfedelet szintén egy erős, külső rugó tartotta a megfelelő pozícióban. A zár úgy működött, hogy a kakast középső állásba húzták, az acélt előrehajtották, a serpenyőt felporozták, majd a fedelet visszazárták, ezután a kakast a rugó ellenében teljesen hátrafeszítették. Az elsütő elhúzásakor a kakas előrevágódott, a kovakő éle az acélnak csapódott, felnyitva a serpenyőfedelet, és az acél felületéről a kova mikroméretű, izzásban lévő acélforgácsokat vájt ki, amelyek belehullottak a serpenyőbe. Az ott felhalmozott lőpor a szikráktól begyulladt, és az égés a cső falán a serpenyő mellett kialakított gyújtólyukon keresztül a fő lőportöltetbe átcsapott (4. kép). A franciakovás závárzatok elsütési biztonsága több tényezőtől is függött. Ha a kovakő profilja már kopott volt, vagy nem volt pontosan beállítva a kakas pofái közé, akkor nem jó szögben ütötte meg az acélt, és nem keletkezett szikra. Egy átlagos minőségű kovakő segítségével legalább 50 lövést lehetett leadni, ezért minden 20 töltésre számolva 1 darab tartalék kovának kellett a gyalogosoknál lennie (5. kép).22 A sok használattól az acél is elkophatott, ilyenkor vagy kicserélték, vagy rézzel új ütőfelületet forrasztottak rá (6. kép). Probléma származhatott a serpenyőfedél nem megfelelő illeszkedéséből is, hiszen ha hézag maradt a serpenyő és annak fedele között, akkor a felporzó lőpor könnyen felvehette a levegőben lévő nedvességet, nem is szólva az eső és a szél hatásairól. Fokozottan ügyelni kellett a gyújtólyuk tisztaságára is, hiszen a lőpor felgyülemlett égéstermékei könnyen dugulást okozhattak, és a láng nem érte el a lőportöltetet. Ha gondosan karbantartották a zárat, tisztították a felületeket, olajozták a mozgó alkatrészeket, akkor körülbelül 75-80 %-os biztonsággal tudták azokat működtetni.23 A franciakovás elsütőszerkezetek tökéletesre fejlesztése szintén az 1777. évi francia alapmodellhez fűződik. A kakas kialakítása a korábbi elegáns, hattyú- nyak-forma helyett zömökebb lett, alsó ajka erősebb alátámasztást kapott, az anyagfáradásból bekövetkező repedések, törések elkerülése érdekében (7. kép). A serpenyő a kakashoz képest ferdén helyezkedett el, így még a kopottabb kova is jobb szögben érhette el az acél felületét, hosszabb helyen súrlódott, biztosabban mehetett végbe a szikraképzés. A serpenyő bronzból, vagy rézből, öntési 22 Beroaldo-Bianchini, 1971. 56. 23 Az 1849-ben Nagyváradon elvégzett lőpróbák során a kovás puskából leadott száz lövés során 20- 25 nem sült el. Bakó, 1942. 55. 136
