„Franciák Magyarországon, 1809” Konferencia I. (Győr, 2010)
Soós Péter: „A legtökéletesebb lőfegyver" - a napóleoni korszak gyalogsági puskái
eljárással készült, amely így olcsóbb, korrózióállóbb és könnyebben tisztítható lett. 5. A gyalogsági puskák elengedhetetlen tartozékai voltak a szuronyok. A különböző kialakítású és méretű pengés hidegfegyverek egyaránt szolgáltak védő és támadó fegyverként. Használatukhoz — néha kissé túlmisztifikálva — a kollektív helytállás, a hősiesség fűződik. A történelmi témájú művekben előszeretettel lefestett „mindent elsöprő szuronyroham", a gyakorlatban nem feltétlenül azt jelentette, hogy minden esetben véres kézitusára került volna sor, a támadás gyakran hamarabb véget ért, minthogy az ellenséges sorokat elérte volna (8. kép).24 A gyalogsági puskák jellemzőinek bemutatása után felvetődik a kérdés, hogy mit is várhattak el egy jó lövészfegyvertől. Gyakorlatilag ugyanazt, mint napjainkban: legyen olcsó, egyszerűen és nagy tömegben gyártható, strapabíró, könnyen tisztítható és tisztán tartható, gyorsan megtölthető, biztosan működő, legyen relatív pontos, képviseljen nagy tűzerőt, és még a leggyengébb képességű katonákat is meg lehessen tanítani velük lőni. Akármilyen jól is sikerült egy-egy fegyverkonstrukciónak a fenti kritériumokat megközelítenie, alkalmazásuk nagyban függött az emberi tényezőtől. Hiába volt pl. amúgy pontosnak mondható egy fegyver, ha nem gyakorlatoztat- ták velük a katonákat. A vezetők ugyan elvárták, hogy katonáik a fegyvereikkel pontosan tudjanak lőni,25 de az ehhez szükséges anyagi fedezetet nem mindenütt tudták, vagy akarták előteremteni.26 A sorgyalogságnál ezért leginkább csak a durva célzást alkalmazták, a hangsúlyt továbbra is a közelről leadott, összehangolt, szakasz, század, zászlóalj szintű sortüzekre, a koncentrált tűzerőre fektették. Az eljárás lényege az volt, hogy az ellenséget állandóan tűz alatt tudják tartani, és ehhez arra volt szükség, hogy Soós Péter: „A legtökéletesebb lőfegyver" -a napóleoni korszak gyalogsági puskái 24 Egy 1715-ből származó adat szerint a sebesültek között a szuronytól eredő sérülések száma mindössze 2% körül mozgott, és jellemzően azokat is hátulról szenvedték el. Lynn, 1997.489. 25 Ennek elérése érdekében a 19. század eleji kiképzési kézikönyvekben már feltűntek a célzás oktatására vonatkozó részek, a gyakorlóterek pedig lőterekkel egészültek ki. A célzott lövés gyakorlására, különböző távolságokra, négy ember szélességű, általában deszkából készült céltárgyakat állítottak fel. Úgy számolták, hogy a 300 lépésnyi távolságra lévő cél tetejét, a 200 lépésnyire állónak a közepét, a 100 lépésre lévőnek pedig az alját kellett megcélozni. A gyalogsági puskával tüzelő átlagos lövésztől elvárták, hogy az első célra 6 lövésből 2-3, a másodikra 6 lövésből 3-4, az utolsóra pedig 6 lövésből 6 találatot érjen el. Unterberger, 1807. 63-64. 26 A francia forradalmi — majd császári — hadseregben felismerték a lőgyakorlatok jelentőségét, és hajlandóak is voltak rá áldozni, de nem mindenkinek egyformán adták meg erre a lehetőséget. A gárda újoncai egy héten általában háromszor lőttek, míg a sorozott újoncok jó, ha évente kétszer tudták puskájukat lőgyakorlaton elsütni. A stabil gazdasági háttérrel rendelkező Egyesült Királyságban hajlandóak voltak finanszírozni a csapatok lőgyakorlatáit, évente legalább harminc extra töltést biztosítottak egy katona számára. A császári-királyi haderőben 1809 előtt öt, utána pedig kilenc töltést szántak ugyanerre a célra. Általában elmondható, hogy inkább a speciális rendeltetésű csapatok lőkiképzésére fektették a nagyobb hangsúlyt. Chandler, 1993. 207-208. 137
