„Franciák Magyarországon, 1809” Konferencia I. (Győr, 2010)

Soós István: József nádor és a győri csata

Franciák Magyarországon, 1809

Nem véletlen tehát, hogy János főherceget inkább Győr felé siettette, mivel szerinte „egy olyan tengelyre" van szükség, „amely körül minden erő úgy helyezkedjék el, hogy bármely irányba fordulhasson". El kell tehát vetni azt a gondolatot, amelynek értelmében mindegyik csapattest parancsnoka saját belátása szerint cselekedjék, mivel ez a főcél vesztét eredményezné. Károly — a nádorhoz hasonlóan — szintén azt hitte, hogy a két sereg összesen 50 000 főt számlál, és ezt a haderőt Szigetközön át, a leghamarabb saját seregével egyesíteni akarta. Ez, egy ideig úgy tűnt, kivitelezhető is lett volna, mert a franciák a Szigetközt és a Rába vidékét még nem szállták meg, és dél felől sem fenyegetett gyors francia előrenyomulás. Ezt azonban János főherceg késlekedése miatt nem lehetett megvalósítani.21

Június 13-án érkezett meg a nádorhoz Károly főherceg hadparancsa, amelynek értelmében a franciákat, felvonulása esetén vissza kell szorítani a Zala folyó irányába, és meg kell szállni a Szigetközt és Mosonmagyaróvárt.22 A június 13-i hadparanccsal egyidejűleg kapta kézhez a nádor a király június 11-i legfelső kéziratát, amelyben őt az uralkodó a wolkersdorfi főhadiszállásra rendelte, s egyidejűleg utasította arra: ha azt az ország védereje úgy kívánná, vonuljon vissza az ország belsejébe.23 A nádor nehezen vette tudomásul az új parancsot, de még inkább nagyobb szomorúsággal töltötte el a parancsnak az a része, amely szerint az inszurrekciós erők főparancsnokságát át kellett adnia János főhercegnek, aki szintén ugyanezt a parancsot kapta a generalissimustól, azaz Károly főhercegtől.24

Már a nádor életrajzírója, Domanovszky Sándor is feltette a kérdést: „vajon indokolt volt-e a rapszódikus, impulzív János főherceget, az erős meggyőződésű és akaratú, lehiggadt gondolkozású nádorral szemben előnyben részesíteni"? Domanovszky úgy látta: ezt a különbözőséget bécsi udvarban nem igen láthatták. Bécsben János főhercegben a hőst ünnepelték, aki a császári 8. hadtest főparancsnokaként képes volt kétszer is legyőzni Eszak-Itáliában (Pordenonénél, majd Sáriiénál) az itáliai alkirály seregét. Ráadásul a visszavonuláskor tanúsított ingadozó magatartását sem neki, hanem Laval Nugent gróf vezérőrnagynak tulajdonították.25 János főherceg népszerűsége azonban csak az egyik oka volt, hogy őt nevezték ki az egyesült sereg főparancsnokának. Jelentősen közrejátszott ebben az udvar és József főherceg között az évek óta fennálló feszült viszony, sőt a gyűlölet, „amely a császár közvetlen környezetét a nádor ellen fűtötte, s amely kétségtelenül nagyobb volt, mint az ellenszenv János főherceggel szemben".26

21 Domanovszky, 1944. 252-253.

22 A királyi parancs magyarul: WERTHEIMER, 1892. 449. Vö. erről még: DOMANOVSZKY, 1944. 251.

23 JNIIV. 73-75. Vö. erről még: JNIIII. (Tagebuch) 495., 504.

24 R. Kiss, 1909.143.; Domanovszky, 1944.251., 253.

25 Domanovszky, 1944.251-252.

26 Domanovszky, 1944.252. Vö. erről még: R. Kiss, 1909.143.

120