„Franciák Magyarországon, 1809” Konferencia II. (Győr, 2012)
Vízi László Tamás: Magyarország és a francia háborúk
Franciák Magyarországon, 1809 tett testületekre hárult. Ez azonban nem jelentette a leiratok mechanikus és szolgai teljesítését. A vármegyék ugyanis csak a törvényesen jogkörükbe tartozó feladatokat hajtották végre, míg a törvényi felhatalmazással nem rendelkezőket egyszerűen elszabotálták, s ad acta helyezték. Miközben tiltakozó feliratok tucatjait fogalmazták és küldték meg a központi kormányszerveknek. A vármegyei igazgatás élén a király által kinevezett főispán állt. A megyei tisztikart — köztük a legfontosabbat, az alispánt — azonban a megyegyűlés választotta. Tárgyalt korszakunkban a megyegyűlések egyrészt igazgatási testületekként, másrészt pedig igazi politikai fórumként működtek. Többek között rájuk hárult a nemesi felkelések teljes vármegyei szintű előkészítése és lebonyolítása (nemesi összeírások, osztályokba sorolás, az inszurgensek felfegyverzése, ellátása, mustra megszervezése stb.) valamint az ország- gyűlés által megszavazott és vármegyei szintre kivetett újoncok kiállítása és az adók beszedése. Az Erdélyi Nagyfejedelemségben (11 vármegye, 5 székely szék, 9 szász szék, 24 királyi város) és a Katonai Határőrvidéken (3 határőr kerület Zágráb, Pétervárad, Temesvár központtal) a Magyar Királyság többi részétől részben vagy egészben eltérő, külön szabályozás érvényesült.14 Előbbiben a közigazgatást az Erdélyi Udvari Kancellária, a tartományi szintű kormányzást a Gubernium, a pénzügyi igazgatást a Kincstartóság tartotta irányítása alatt, miközben működött az egykamarás erdélyi rendi országgyűlés is, ahol a magyar, a székely és a szász nemzet képviselhette rendi jogait. A Katonai Határőrvidék ezzel szemben határőrterületekre, majd főhadparancsnokságokra tagolódott, ami lehetetlenné tette a polgári közigazgatás mélyebb szintű kiépülését. Csak a katonai községek rendelkeztek némi önállósággal, de ez sem volt hasonlítható az ország többi területének önigazgatási lehetőségeihez. A Katonai Határőrvidék lakossága nagyrészt fegyveres szolgálatot teljesített, ami különösen olyan nagy háborúk idején értékelődött fel, mint amilyenek a 18. század végi török vagy az ennél jóval hosszabb ideig elhúzódó francia háborúk voltak. A 18-19. század fordulóján Magyarország társadalmi viszonyait továbbra is a középkorból átörökített feudális, rendi jelleg határozta meg, ami az országot alapvetően két csoportra, kiváltságosokra és nem kiváltságosokra osztotta. A kb. 550 000 főt számláló kiváltságos nemesség négy rendre tagolódott. A főpapságra, (praelati) a világi főnemességre (barones, magnates) a köznemességre (nobiles) és a nemesi jogállású szabad királyi városokra. Az előző kettő alkotta a főrendek csoportját, míg a köznemesség és a szabad királyi városok az úgynevezett „egyszerű” kiváltságosok kategóriáját jelentették. A nemesség jogait törvények garantálták és azokat a — törvényerőre ugyan soha nem emelkedett, de évszázados szokásjogként működő — Werbőczy István által még a 16. században összeállított Hármaskönyv, a Tripartitum sorolta fel.15 A magyarországi nemesség politikai előjogait alapvetően három színtéren gyakorolta: a fent említett központi kormányhivatalokban, a rendi országgyűléseken és a helyi közigazgatás alsó szintjét jelentő vármegyei közéletben. Az 1792-ben kibontakozó francia háborúk idején mindhárom terület kitüntetett szerepet kapott. Közülük külön is kiemelendők a korszakban összehívott rendi országgyűlések és azok határozatai. » Uo. 21-23. 15 Werbőczy, 1894. 264
