Kovács László (szerk.): Ferdinand Graf von Hardegg I. (Győr, 2022)

Istvánffy Miklós magyarok dolgairól írt históriája (részlet)

idegen nemzetbéli vitézlő népeknek, mintegy kedvezvén az magyaroknak, hogy az első ostromnak akárminemű szerencséjét ők próbálnák meg. De midőn ellenbe az törökök közül legvitézebbek kétezerig az törésekre dandárban előál­­lottanak volna, az mieink az kőfal kerítése alá alig mervén menni is, kétszáznál többet vagy kevesebbet elvesztvén társok száma közül, hátramenni kénszeríttetnének. Pálffy s a többi, kik az sívő-járó golyóbisok között elöl mentek vala, és fáklyákat s cserépcsévéket, melyek kénkővel s fenyűszurokkal tele valának s égnek vala, életeknek veszedelme alatt forgódván egy néminemű kőkoporsó megül visszamenének, mely igyekezetben Balassi Bálint gyors ifjú legénynek, ki mind az hadakozásba, s mind az deáki bölcsességes tudományban igen jól előment vala, mind az két ágyékánál ólomgolyóbissal általlőtteték, mely sebben, noha az csontjai meg nem sértődtek vala, kevés napok múlva meghala. Ugyanazon szerencse alá vetteték Kurcz kapitány is, temérdek puskagolyóbisával megsebesítvén s Balassinak azon­­nemű halállal ugyanazon táborban utánaméne. Nyilakkal s puskagolyóbisokkal s puska­porral sok vitézek megperzselődvén megsebesíttetének. Az ellenségnek sem lön vérontás nélkül ez az viadal, mivelhogy fejírvári Kara Ali bég, midőn az övéit intené, azon harcon homlokban általlőttetvén mindjárást leesék, és halva az övéitől az várban beviteték. Másodnap, midőn az öreg álgyúkkal semmit nem szűnnének, az ostrom ismég s harmad­szor is megkésérteték, de mindenütt hiábanvaló szándékozással. Mert midőn az mieink az kerítés meghágására igyekeznének, és az Somberg serege zászlótartója az zászlót nagy merészen az fokra felvitte, s a társait, hogy utánamennének, bátran intené, öreg taraszk­­golyóbissal egyik lába megtaláltaték és szaggattaték, s társaiban is ezerig híja esék. Sokan az ellenség közül is távolról megtaláltatván meghalának, kik között az véghelyi bég az mieink sáncából, álgyúból jobb vállában találtatván, ugyanazon éjjel meghala. S mind az két hadnagynak holttestek az éjjeli csendességbe hajókba tétetvén, Budára közönséges siralommal viteték, s ott nagy tisztességesen eltemetteték. Noha penig az mieink egynéhány harcokkal esett veszedelemmel visszaverettetvén és sok­ezer társokban elveszvén, nagy kárt vallottanak volna, mindazonáltal teljességesen szívek elesni nem láttatik vala, s az kapitányoktól s Pálffytól kiváltképpen, hogy az vitézi állhata­tossággal megemlékeznének, s vitézlő társok veszedelmét megtorolni sietnének, prédának reménségével, melyet igen bőven s nagy gazdagon nyernének, ha az várat megvennék, hogy az víváshoz való újonnan kezdéstől el ne ijesztetnének, illendő helyes szókkal táp­­láltatnak vala. Ilyenképpen biztattatván, midőn Pünkösd havának 13. napján az Vízváras szegeletiben lévő kerekded toronyra, melynek egy része majd szinte földig rontatott vala, erősképpen ostromnak mentenek volna, mindazonáltal az jancsárok erős seregekkel ellenek állván, s az alája menőköt sűrő golyóbisokkal lövődözvén, sokan elveszvén bennek, hátratérének. Mely hiábavaló igyekezetnek buzgóságában az többi felett, kik vagy elhullának, vagy megsebesülének, Gall kapitány is, s főpattantyúsmester is megsebesedék, s az ellenségnek és jancsárok közül is sokan vészének, úgyhogy immár annyi sok ostromlásokat vitéz mó­don megállván, az oltalmazok is igen kevés számúra jutottaknak lenni láttatnának. Mely fogyatkozásra mindazáltal rövid időre gondot viselének. Mivel tizednap múlva öt­száz jancsárok naszádokon nándorfejírvári Annivan bég agájokkal, ki az minapéban meg­­ölettetett, kettő helyében lenne, akinél az megtartatott várnak dicséreti maradna, fényes nappal Párkányban ménének. S ugyanazon éjtszaka az kisebbik várasban bevétettenek, 126

Next

/
Thumbnails
Contents