Gecsényi Lajos: Gazdaság, társadalom, igazgatás. Tanulmányok a kora újkor történetéből (Győr, 2008)

"Török áruk" és "görög kereskedők" a 16-17. századi királyi Magyarországon

Török áruk" és „görög kereskedők'

szerbeket, görögöket, akik kereskedőként és a hírszerzés segítőiként egyaránt fontos szolgálatot teljesítettek.

Ami a kereskedést illeti, ennek megtöréséért, a lakhatásért a végvári tisztek talán már a 16. században is külön illetékeket (ma úgy mondanánk, hogy „védelmi pénzt") követeltek. Az 1640-es években Komáromban Hans Christoph Pucheim főkapitány és Spáczay Márton főkapitány-helyettes idején egy-egy rác kereskedő-gazda 3-3 tallért fizetett, bármekkora szolgahaddal is utazott. Ezen felül a Bécsből érkező hajókon szállított hordók, ládák, bálák darabja után 1-1 arannyal tartoztak. A török területen lakosok a felhozott 100 só után egy kockát, más árujuk után egy szőnyeget vagy egy vég patyolatot adtak. Fontos szempont volt, hogy az áruk vizsgálatánál, a vámolásnál a strázsamesterek mint a katonai hatóság képviselői ebben az időben nem voltak jelen, tehát kisebb lehetőség nyílt a fegyveres hatalom előterében elkövetett zsarolásra. Az 1660-as években ezzel szemben már minden személy (tehát valamennyi gazda és szolga) után 7 tallért, kompániánként az árukból természetbeni ajándékot, hajónként 40-50-60 tallért követeltek a főkapitány részére, és a tisztek ellenőrzése alatt lefolytatott vizsgálat során gyakran két-három napig feltartóztatták az utazókat. Ez alatt természetesen a kisebb rangú tiszteknek és közbenjáróknak is adni kellett néhány dénárt vagy éppen forintot. Emelkedett a só vámja is egy kockáról kettőre.84 A kereskedelem azonban ilyen feltételrendszerben is tovább létezett, legalábbis a török felszabadító háborúk időszakáig. Az utána következő időszakban talán arra érdemes felfigyelni, hogy a nemességük révén egy-egy győri és komáromi „rác" család — Posgay és a Monasztelli/Monasterly — is a felszabadult dél-dunántúli vidék birtokos nemességében folytatta pályafutását.

Ha a rácok, görögök, dalmaták nyugat-dunántúli működéséről fellelhető töredékes adatokból összeállított képet — a nem kevésbé hézagos források alapján — honfitársaiknak a kelet-magyarországi területeken kifejtett tevékenységével vetjük össze, első pillantásra azt látjuk, hogy itt is meghatározó a bennlakásra (azaz a Magyar Királyságban bírt állandó lakhely megszerzésére) való törekvés ténye, de ennek jóval kisebb katonai jelentőségével. A 17. század első évtizedeiben Erdélyben és a Részeken meggyökeresedő — a dunántúliakhoz képest láthatóan eredetibb — görög kereskedő réteg a már tárgyalt „török portékák" adásvételével bizonyosan gyorsan kiterjesztette hatókörét a Felső-Tiszavidékre, sőt Kassa tájára is. A kassai kereskedő társaság 1632-ben kiadott szabályai ugyan általában az „idegenek" kötelező kiskereskedelmét, áruik bemutatási kötelezettségét, az arany-ezüst kiviteli tilalmát írták elő, de e körben természetesen a „gö84 GyEL GyKHL Lad. 13. Fasc. 39. No. 1759.; MOL E 210 73. t. No. 53. Az adatok egy részét használta: Takáts S.: Komáromi harmincadosok, i. m. 445. A hasonló információkat tartalmazó 1668. évi kamarai vizsgálatot feldolgozta: GecsÉNYI Lajos: Nyugat-Magyarország kereskedelmi viszonyai egy harmincadvizsgálat tükrében (1668). Győri Tanulmányok, 16. Fel. szerk.: BANA JÓZSEF. Szerk.: Dominkovtts PÉter-HorváTH JÓZSEF. Győr, 1995. 62-63. Ebben a tanulmányban nem kellő árnyaltsággal írtam a „görögök" (és zsidók) szerepének növekedéséről a 17. század második felében.

397