Katona Csaba: „… kacérkodni fogok vele” - Slachta Etelka soproni úrileány naplója 1842-1843. 4. kötet. (Győr, 2007)
Bevezető (Katona Csaba)
szerűen” vezette oltár elé, miután a lány kiadta az útját az őt szerelmével ostromló Műnkéi nevű előző udvarlójának * * * Etelka naplói édesanyja halálát, illetve esküvőjét követően harmadszor is megszakadtak 1843 májusában, kevéssel első gyermekének megszületése előtt. További életútja korántsem ismeretlen, amint az e kötet hasábjairól is kiderül másutt, de így, ebben a formában az olvasó sajnos kénytelen búcsút venni hősnőjétől, ahogy én is erre kényszerülök négy év „együttélés” után. Be kell, valljam, hiányozni fog, épp ezért talán megengedhető, hogy az objektivitásra szükségszerűen törekvő történész keze ezúttal kissé kanyargósabb útra engedje tollát, amikor búcsút vesz Etelkától, s így tán a jelzők száma is megszaporodik a korábbiakhoz képest. Bizonnyal lábra kapott bennem óhatatlanul is néminemű elfogultság Etelka iránt, ahogy végigkísértem életét soproni leányálmaitól a füredi flörtnek induló, de házassággal végződő ismerkedésen át egészen Pestig, ahol már asszonysorban élte megállapodott mindennapjait. Ezzel együtt és ennek tudatában bátran hangoztatom, csupán erőtlen kételyeim vannak aziránt, hogy Etelkát könnyű volt megszeretni, noha korántsem volt olyan hibátlan, mint azt gyakorta gondolta magáról (és amivel máskor persze nagyon is tisztában volt, aszerint, hogy ingatag kedélye melyik irányba csapongott akár egészen a szélsőségig). Megérteni nehezebb őt, mint megszeretni, annál is inkább, mert nem válthatunk vele szót, csupán naplója beszél, s a „kommunikáció” így óhatatlanul egyoldalú. Több mint másfél évszázad távlatából ez sem lebecsülendő. Naplója értékes kútfője egy izgalmas korszaknak, azon belül is előbb egy kisváros (Sopron), majd egy „kamaszkorát élő” (leendő) világváros (Pest-Buda) mindennapjainak abból az időszakból, amikor a félfeudális maradványokkal terhelt rendi társadalom mentén/helyén épp kibontakozóban van a polgári társadalom. Legfőbbképpen pedig nem „csupán” értékes, de pótolhatatlan forrása saját, valamint a közvetlen környezetét alkotó személyek életének, mentalitásának, gondolkodásának, cselekedeteinek: ami egyéni benne, az legalább olyan értékes (és érdekes), mint az, ami az általános korrajzhoz járul hozzá és gyarapítja újabb adalékokkal az eddigi ismereteket. Rá is, mint mindenkire, igaz az, amit József Attila írt (A kozmosz éneke): „Külön világot alkotok magam.” * * * 14
