Katona Csaba: „… kacérkodni fogok vele” - Slachta Etelka soproni úrileány naplója 1840 december – 1841 augusztus. 3 kötet. (Győr, 2006)
A napló szövege
mosolyogtam, midőn Riefkohlt mellettem állani láták — azonban belsőmben igen hanyatlott ezen diadal tudata. Mondám egyszer: „Adélé ma többé nem jön.” Riefkohl megrezzent, elijedt ezen szónál: „Adélé”. Sújtja Önt lelkiismerete? Hisz azon levél, melyet Ön tőlem kapottnak igenle, is ily aláírató volt: Adélé. Zavarodva kérdé aztán: „Mily Adélé?” Kérdé azt is, hogy a Bezerilde bejön-e? Emellett igen udvarias, cseppet sem csípős vala; sőt, tán néha közeledő is. Lóri igen bolond arcot csinált: hívé, már mindennek vége, s ma nem hihete egyebet, mint, hogy Riefkohl egyre még udvarlóm. Mari nem akart bálba menni, mivel tyúkszeme fáj s nem táncolhat. Végre mégis reábírtam. Nem tudtam, mit húzzak — végre találám, hogy rózsaszínűn bélelt ruhám még vehető. Anyám este játszott Smidné, tante Claire s oncle Misch-sel. Én nehéz selyemövet vettem még, hajamba fehér atlaszkokárdákat s balról egy friss, gyönyörű rózsát saját tövemről. Kezembe is szép bokrétát kötöttem virágaimból. Midőn belépőnk, láttuk, hogy a kis teremben táncolnak; odasiettünk. Murrayék, Gludováczék, Budayék s még néhányan valának ott. A zene nem volt igen hallható — de, ki táncolni szeret, annak könnyen lehet fütyülni. Első tourt Travers, második Schreiber, harmadik Lanckoronsky, negyedik Riefkohllal táncoltam. Ez csak velem s Fannyval egy tourt. Fürtjeim csakhamar kinyílottak, csigát csináltam belőlük. Első keringő után látván, hogy Mari hosszasan beszélt már Riefkohllal, odafuték. Valóban, mint sejtém, gúnyos költeményét kéré vissza.320 Mondá: „De ha tán emléknek akarja tartani...” „Úgy-e, úgy-e? Ej, be okos Ön: de szerencsétlenségére mégis látom, hogy Ön szeretné azt, hogy Önnek diadala volna az, ha, mint mondja, emlékül megtartanám — s éppen most akarja vissza!” — mondám Marinak ezt, s gyorsan visszaülök helyemre. Csakhamar jött Riefkohl megint Marihoz — midőn megtudá, örömet akart affektálni, vidomak látszani, de ezen annyi fesz ömlött át, annyira erőltetve vala, hogy csak igenis jól lehete látni, mint vala hiúsága megsértve, mint hiúsultak reményei. Igen, igen, ez egy utolsó próba, utolsó megkísértés vala. Hívé: ha valaha érdekelt engem, mégis fogok kívánni emléket tőle bírni — tehát semmi remény, semmi hízelgés! Ő most oly ingerült, oly túlzott vala ezen: ohne weiteres-re,321 hogy nem is tudá, mit szól, s néhány perc múlva elhagyá a termet. Dorsner most mellém ült. Mondám neki az eseményt, s kérdém, mit vél jobbnak: ha magam adom Riefkohlnak a költeményt, s ellenben a képet kívánom tőle, vagy, hogy bepecsételve neki 320 A Kesztyű c. verset. 321 Folytatás nélküliségre (német) — itt: arra, hogy Etelka szóba se hozta a dolgot. 88
