Katona Csaba: „… kacérkodni fogok vele” - Slachta Etelka soproni úrileány naplója 1840 december – 1841 augusztus. 3 kötet. (Győr, 2006)

A napló szövege

vették ismét. Anyám átkülde: „Bocsánatért kér, úgymond, de Zaynéhoz kell mennie.” Szörnyűn bosszankodtam! Ha el is megy, mit bánom? Mari s én elfogadjuk a búcsúzót, s legalább látom még! De így, majd nem is jövend át! Azonban csak hamar derűre fordult a ború. „De el kell még engem fogadnia. Nem utazhatom, anélkül hogy még lássam őket; s e percben fogok ott teremni!” S valóban ez üzenetet pár perc múlva követé: Augusz! Ah! Mit mondjak? „Kelle még Önöket látnom!” kiáltá. Leült. Legelöl köszöné a kocsit. De fuvarost már felfogadott, s szavát nem szegheté. Ez pedig a kocsit el nem fogadja, mivel így Győrről lóháton kellene visszajönnie. Pedig úgymond: „Nékem igen jól szolgált volna Önnek kegyes ajánlata, mivel így Győrött tartózkodnom kell, s nagy protekcióból a püspöktől egy kocsit kapni, melyet ismét vissza kell küldenem.” Rótt Fannyról volt most szó. „Nékem úgy tetszik éneke.” — mond Augusz — „Mintha velünk valaki igen szívesen s hízelgőleg szól, s hirtelen pofon vág! De valóban, ily kiáltozással még hangját vesztheti.” Watervlietről mondá: „Csinos modora vagyon ugyan, de az énekléssel már felhagyhatna!” „De Ön! Énekeljen búcsúra még egy dalt.” „Korántsem! Egészen rekedt vagyok, de Ön! Igen szépen kérem!” „Tüstént, ha Ön kívánja.” S most zongorához, én melléje ültünk. Schubert Téli utazásaiból több dalt, a Viharos reggelnél különös extase-zal139 emlékezett Lisztről. „Ön azt vele hangversenyben is éneklé.” „De honnan tudja Ön ezt?” — fordítám lapjait, s bal kezem a zongorán nyugodott. Mari a mellékszobában játékszínbe készült. Anyám mondá most: „Ön megbocsát, de Zaynéhoz hívva lévén, oda kell sietnem.” „Ó, semmi!” — válaszlá Augusz — „Kérem, ne zavartassa magát! Én is még a grófnőhöz megyek, s tüstént követendem.” Követendem? Már ez ámulatba hozott, az még inkább, midőn nyugton a zongoránál ülve maradt. E pillanatban jelentetik: gróf Zayné kéreti anyám, ne fáradna hozzá, mivel ő 8-kor a hercegnéhez kocsiz. Anyám a mellékszobába lépett. Augusz: „Ugyan, mi szép gyűrűje van ott?” A kezemet megfogá s a gyűrűt vizsgálgatá. „Atyám ajándéka.” — mondom — „S bár anyám — mivel oly nagy — nem szereti, hogy hordom, mégsem válhatok tőle el; mert rendkívül becses előttem!” Augusz mély pillantást vete rám, kezem gyengéden megszorítá, s eleresztő. Most még lehúzám a gyűrűt, hogy jobban vizsgálhassa. Minekután visszaadá, a kottákban keresgélt és Schubert Patak melletti ifjúját vévé elő. „Néha szükségünk van, s kedélyünknek oly jólesik egy

139 Elragadtatással (francia).

43