Szakolczai Attila: 1956. Forradalom és Szabadságharc Győr-Sopron megyében. (Győr, 2006.

Előzmények

rencnek Bizánc című, a trianoni tragédiát idéző drámájával nyitotta meg az évadot. A bemutatóról szeptember 19-én méltató cikket közölt a megyei lap, nem hallgatva el, hogy „nem könnyű harcok eredményeképpen" sikerült csak színre vinni a darabot, vagyis jelentős volt a politikai ellenállás, amit azonban sikerült legyőzni.

13 Ugyancsak hosszú küzdelem után jelent meg szeptemberben a győri írócsoport folyóirata, a Jövendő (és azonnal el is fogyott). A szépirodalmi közleményeken túl - amelyek közül művészileg és politikailag is Vörös Jenő Önvád című verse volt a legkiemelkedőbb (benne a nevezetes két sor: „Agyam nem fogta fel, hogy törpék / pattogtatják a nagyság ostorát.")

14 - a lap Márkus István Somogyi összegezés című tanulmányáról, valamint Déry Tiborról és Lukács Györgyről közölt ismertetéseket. (Márkus István az írók szabadságküzdelmének volt az egyik meghatározó alakja, a Somogyi összegezés kaposvári vitájának nagy szerepe volt a somogyi forradalom első szakaszában. Déry Tibor Nagy Imre legbelső köréhez tartozott, a Petőfi Kör sajtóvitáján tartott élesen kritikus felszólalása miatt a pártból is kizárták, Lukács György pedig következetesen a pártvezetés hivatalos vonalától eltérő nézeteket képviselt.) A megyei lap vasárnapi szépirodalmi melléklete, a Szép Szó október 7-én mások mellett Simon Lajos két versét közölte. Közülük az egyik kis történet - amely arról szólt, hogy miként vesztette el a gyerek templomjáró szülője miatt az állását - két héttel a forradalom kitörése előtt már nem számított különösebben bátor szembefordulásnak a hatalommal, annál inkább a Bizáncnak bukni kellett című költeménynek a Rajk-temetés másnapján különösen fenyegető utolsó sora: „Bizáncnak bukni kell!" A Rajk-temetésről részVörös Jenő: Önvád Feszülj meg, pattanásig, értelem, vívódj, csatározz, minden érvvel, melyet megtépett sorsom érlel: ön-dolgomban most én ítélkezem Úgy kell a szó, ha lágy húsomba vág, ha józanít borotva-éle, s hulljon csak lelkem öt sebére fertőtlenítő, nyers gorombaság. Nem voltam szent, vádoltak bűnjelek. Buzgó bírák vesémbe vájtak, s piszokkal, sárral megdobáltak, hogy ők annál tisztábbnak tűnjenek. S hittem valami szörnyű ostobát: hajolni kell, különben törnék. Agyam nem fogta fel, hogy törpék pattogtatják a nagyság ostorát. Puhányként bújtam, s mind fejemre nőtt, de gáncs, de vád senkit sem érhet: jószántamból hajtottam térdet nagy eszmék apró szentjei előtt. Nem kell, hogy vélt igazság hasson át. A szellemem - megrokkant verkli ízetlen, bárgyú ritmust vert ki, s más fújt helyettem harci harsonát. Béklyót vetett a szolga-gondolat, az üdvösséget tőle vártam, lenéztem azt, ki lázad bátran, s kedves volt az, ki bambán szót fogad. Vakond szememmel nem láthattam én, hogy élet van köröttem, zajló. Öt szóval éltem, mint a szajkó, öt szóval, mely sohasem volt enyém. S nem védhetem magam most semmivel, mert visszahúzna minden mentség. Inkább e vád-sorok jelentsék, hogy itt valamit végre tenni kell, kimondani a drága, tiszta szót, s vigyázni rá örökké ébren, hogy vérlegyek a nép szívében, s daloljak dalt, derűset, biztatót.