Katona Csaba: „… kacérkodni fogok vele” - Slachta Etelka soproni úrileány naplója 1840 március-december. 2 kötet. (Győr, 2005)

A napló szövege

Hétfő, 14-én. 2/4 10-kor itt volt a hintó. A budai szélre érve a sírkertnél anyám megállítá a kocsit, s mi kiszállván, felkerestük atyám sírját. Csak midőn anyám távozott, érzém magam jónak. Odaborultam és könynyeztem! O, bár örökké bírhattalak volna, te vezettél, te oktattál volna, nem így anyám, ki engem nem ért, ki olyan, mint ha anyám nem is volna! O, hogyan adhattál te nékem ilyen anyát, atyám? Virágot szakíték sírjáról, kéket, oly kéket, minő szeme volt! Mire hazaértünk, ki volt fonnyadva, leszáradva a virág, miképp kiszáradt a te gyönyörű tested, melynek nedve e virágot élteté! Ó, jó atyám! Miért nem maradhattál életben? De igen, te itt szenvedtél, igen sokat szenvedtél, s ott túl boldog vagy, jutalmát veszed földi léted kínjai, sanyargásainak. O, bár az én lelkem is már átrepülhetne hozzád, bár az én létemnek fonala is kifolyt volna már! És leborultam és könnyeztem! Anyám után siettem most s egyre peregtek könynyeim le, lassún, forrón, de a sarokba fordultam, s elrejtém az árulókat, mert ő ezeket sem értette volna. Kezeim egymásba fektetém s lassú imát mondanak görcsösen ajkaim. Kiért? Nem tudom, mert hisz atyámnak nincs szüksége reá! O, mily atyának kelle annak lenni, kit annyira áld, annyira imád leánya! Oly fukar lenni, hogy pénzért kocsit sem akar fogadni, hogy férje sírját meglátogassa, hanem most használva az alkalmat, csak megnézi először s utoljára! Kiértünk Hidegkútra. Lórim karjaiban fekvém, örömből nem tudtam könnyezni, kiszáradtak azok a bútól! Beültünk hárman egy díványra, kezét fogtam a két leánynak. Lórimat szorítám keblemre s merőn reá függesztve szemeim, vizsgálni látszám, hogy valóban bírom-e őt ismét, miután a sors tőle is megfosztott oly rég! Némán ültem ott, a leányok kérdéseire zavartan, érthetetlenül válaszoltam. Ily különböző, felingerült érzések fél napban még sohasem dúlták keblem. Lórim aggódva kérdé, mi bajom? Ugyan mi? Azt még ő sem értheti! Lassan, bajjal tértem magamhoz, de még egyre szótlan maradtam, a szó kihalt ajkamon, a könny kiszáradt szememből! Ó, Lórim, Lórim, miért nem lehetsz te legalább mindig körülöttem! A városba a nö s Lórim kísértek.

Kedd, 15-én. Délelőtt Lórim volt itt, mi vele több boltba mentünk, s hazakísértük. Innen Lovásznéhoz leckém miatt mentem. Hazaérve Lóri, kinél a délutánt tölteni szándékom volt, értesített, hogy a falura siet. Lovásznéhoz mentünk hát, hol Etelkával a Városligetbe kocsizván, az estét náluk töltöttük. Császár is odajővén, mondá: randes vous-ja van estebédre Wesselényivel, ki holnap Pozsonynak indul.

119