Katona Csaba: „… kacérkodni fogok vele” - Slachta Etelka soproni úrileány naplója 1840 március-december. 2 kötet. (Győr, 2005)

A napló szövege

szólítani.” — mondám. „Igen, de hol van?” — kérdé Slemenits kisaszszony. „Úgy tetszik, hogy itt áll.” —jegyzi meg a kis Pápafy. Odatekintek, s valóban ott állott, egy olasszal beszédbe ereszkedve. Pár perc múlva jött a legénység a vásznat felfeszítendő. Felkeltünk, s a túlsó félre álltunk, még mintegy 10-12 lépésnyire állott tőlem. Azonban jól még nem lévén felfeszítve a vászon, leborulni kezdett s így tán könnyen reám, az állóra s úgyis nagyra eshetett volna, kiről tevék, mintha észre se venném, de ki egyre figyelmes szemmel követett, Hozzám repül most, s erős, izmos karjával emeli a mázsás terhet. A legénység végzé munkáját s én kissé zavarodva ülék le. Mayr visszatért az utazóhoz. De alig ülék néhány percig, hozzám siet s franciául szólítva nyilatkoztatja abbéli örömét, hogy 14 hónap után valahára ismét láthat. „14 hónap?” — kérdém csodálkozva. „Persze.” — válaszolá — „Hisz annyi ideje, hogy önt Sopron zárá falaiba.” „Hát ön tudá, hogy mi Sopronban lakunk?” „Hogyisne! Én sokszor kérdezősködtem ön után; csak nem rég utazott itt egy titoknok, kérdém ismeri-e önt?” „Hogyisne!” — volt a válasz — „Egy by fényes tüneményt!” S mondá, hogy ön mulat, s hogy diadalmai számolhatatlanok, mindenki csak önt imádja.” Gúnyosan mosolygék, de mondám: „Már majdnem két éve, hogy odaköltözködtünk.” S most számola: „Mily gyorsan tűnik az idő!” „De ön hogyan jön ide? Annyira meg valék lepetve, önt látván.” „Már unatkoztam Z-in, négy évig voltam rajta. Tavaly nagy gyalogutat tevék, s megvallom, nem sok hiányzott, hogy Sopronba rándulék — de minek? Képzelém, ön tán nem is emlékezik reám! S most, hogy ismét foglalatosságom legyen, Galatheara jöttem, de jövő évvel vashajót kapok s így ismét Bécs és Pest közt haladok. Bár akkor szerencsésítene jelenlétével; az gyönyörű hajó lesz.” így folyt a beszéd valami !4 óráig, mire ismét távozott, a többi urakkal mulatva. Anyám nem sokára whist parthie-t szerzett s lenn maradt, én fenn. Felkeltem most s átmentem a túlsó félre Slemenits kisasszonyt kérdve, nincs-e rajzónja, szükségem lévén reá, hímzésemhez. Mayr néhány lépésnyire állott tőlem, nem hívém, hogy hallá! Egy inast inte magához s olaszul monda neki pár szót. Most, minekután Sós egy apró kis maradékocskát nyújta nékem, melyet alig megfogni tudék, Mayr előmbe állott s beszélgetni kezde. Az inas hozott most hosszú rajzónt. Nem volt ez finom? Ocskayékról volt most szó. Azt hivém, mondám, hogy azok Z-in utaztak önnel. „Tehát mondák, hogy találkoztam velük? Mondák tisztelkedésem is, melyre kértem őket?” S most elménceskedni kezdett éveik felett: „Az idősebb legalább 28 éves!” „Dehogy!” — mosolygám — „22, csak beteges!” „De bocsásson meg, hisz van szemem.” „Óh, ön veszedelmes ember, kitől félni kell, ha tudjuk,

108