Győr vármegye települései 18-19. századi kéziratos térképeken (Győr, 2003)

Nemeséri Lilla: Hajómalmok a Tósziget-Csilizközi járásban

A győrszigeti molnár céh az előbbiekben felsorolt problémák ellenére tovább virágzott, az új ház is jól jövedelmezett, így adósságait is csökkenteni tudta. A belső feszültségek azonban továbbra is megmaradtak, ugyanis a „régi” tagok ismét kimondták, hogy az újonnan belépő mestereknek a ház alaptőkéjéhez 100 forinttal kell hozzájárulniuk, az elhalt tagok hozzátartozóiknak pedig esetenként 50 forintot köteles a céh kifizetni. A céhen belüli viták közepette egy másik, még súlyosabb problémával is szembe kellett nézniük: 1852. szeptemberében bevezették a hídvámot. A rendelet értelmében a város azon nagyszámú lisztkereskedőjének, akik a szigeti molnárokkal őröltettek, a szigeti Rábca-hídon bármilyen gabona után, menet és jövet egyformán 10-10 krajcár vámot kellett fizetniük. A lisztkereskedők - saját érdekeiket figyelembe véve - inkább az újvárosi oldalon a győri molnárokhoz vitték gabonájukat. Emiatt a győrszigeti molnárok arra kényszerültek, hogy az ősi, évszázadok óta használt rakodóhelyüket elhagyják és a Rábca újvárosi oldalán telepedjenek le szemben a szigeti rakodóval. Az újvárosi molnárok azonban nem örültek új „szomszédaiknak", a régi barátság felbomlott és a két céh tagjai között komoly konfliktus alakult ki. Az egyre jobban elmérgesedett helyzet következtében a szigetiek Bécsbe, a kormányhoz fordultak segítségért, ahol a javukra döntöttek. A sérelem orvoslása azonban jelentős kiadásokkal járt és még nagyobb adósságba sodorta őket, továbbá az új rakodóhelyet is 12 ezer forint adósság terhelte. A hitelezők sorra mondták fel a kölcsönöket, a céh pedig arra kényszerült, hogy magasabb kamatokkal, újabb kölcsönöket vegyen fel, Ebben a szorult helyzetben úgy döntöttek, hogy eladják szigeti házukat, a vételárból pedig rendezik az adósságukat. Tervük azonban nem sikerült. Bár az eladáshoz szükséges hatósági engedélyt megkapták, de az ott lévő házak ára jelentősen lecsökkent, mert a jómódú kereskedők Szigetből már a városba költöztek. Végül 1871-ben - hosszú kísérletek után - a Singer és Friedmann cég vásárolta meg a házat 7400 forintért, fele áron mint amit az korábban ért. (Czigány 1962,112.)

Ebben az évben arra is rákényszerültek a szigeti molnárok, hogy a püspöktől megvásárolják a 15. számú telekkönyvi jegyzőkönyv 28. helyrajzi szám alatt felvett 286 -öl kikötőhelyet, amelyet a céh bérfizetés mellett eddig is használt. A szerződést ekkor már csak tizenöt céhtag írta alá, a telek vételárát pedig -171 forint 60 krajcár-öt év alatt kellett volna megfizetniük. A vételár törlesztésének befejeződése előtt, az 1872. évi ipartörvénnyel (Törvények Gyűjteménye 1872, 110-138.) megszűnt a győrszigeti molnárcéh, Azok, akik a szerződést aláírták részben meghaltak, részben elszegényedtek. A püspök ugyan pert indított ellenük, de 1882-ben (a per végére) már csak két aláírót találtak fizetőképesnek, Csányi Károlyt és Szabó Józsefet. Az ingatlan árát nekik kellett kifizetniük, így a tulajdonjog is őket illette. (Czigány 1962, 112.)

Az önkényuralom idején a kedvező védővám rendszer elősegítette Győr város kereskedelmének fellendülését, amelyből a molnármesterek is részesültek. De a hajómalmok csak kis ideig tudták megakadályozni a tőkésiparfejlődését. Thoma János egy személyben még nem tudta felvenni velük a versenyt, de amikor cégét részvénytársasággá alakították, szabadalmával rést nyitott a régi céhrendszeren. Ennek ellenére a két molnárcéhnek még 1862-ben is hatvanegy malma őrölt Véneken és szinte valamennyi

a győrújvárosi és győrszigeti molnárok tulajdona volt. Ezeknek több mint fele a Nagy-zátony (Kolera-sziget) hosszában, a bal part melletti Bánom-révben helyezkedett el. A többi álláshelye mintegy 11/2-2 kilométernyire a Nagy-Zátonyon felül, a Varasd-zátonynál kezdődött és innen lefelé 6-800 méternyire a Hamar-ban folytatódott. Álltak még malmok a Nagy-Zátony és a falu melletti jobb part között, a Köves-Zátony mindkét oldalán, a Kolera és Csurgó-ban is. Vének mellett mintegy 6-7 kilométer hosszan, hat csoportban húzódtak. A nagy szám ellenére a megye molnárcéheinek már erős vetélytársává vált a nádorvárosi gőzmalom, amely a gabonát azonnal kicserélte. így az őrletőknek nem kellett várakozniuk addig, amíg megőrölték a gabonájukat.

A céh válságát tovább mélyítette a munkaerő hiánya, ugyanis a hajómalmok kereset nélkül maradt legényei egyre inkább a szaporodó gőzmalmokba álltak be, majd őket követték az elszegényedett molnármesterek is.

Az újvárosi céh az 1800-as évek közepén még terebélyesedett, de az 1872-es ipartörvény következtében megszűnt. A Győr Városi Molnár céh 1872. szeptember 8-án és december 23-án tartott céhgyűlésen hozott határozattal önálló ipartársulattá alakult, s alapszabályát a földművelés-, ipar- és kereskedelemügyi miniszter 1877. december 26- án hagyta jóvá, (Czigány 1962, 114.) A ipartársulatok további élete mára mesterség elhalása felé vezetett. A társulati alapszabályokat kísérő kérvényükben arról panaszkodtak, hogy a vízimalmok jövedelme a két győri gőzmalom mellett napról-napra csökken, így a városi lakosság már nem náluk őröltetett, Inkább a gőzmalmokban, s csupán a falusiak egy része vitte gabonáját a vízimalmokba.

Rendszabályok

A hajómalom gazdákat nemcsak a maguk alkotta céhszabályok „korlátozták”, hanem a török kiűzése után az új földbirtokosok, illetve az újra kiépülő központi közigazgatás szervei is. A földesúri, valamint a hatósági szabályozások, rendeletek azonban nem mindig kedveztek a malmosgazdák és a molnármesterek egyéni vagy közös érdekeinek, ezért gyakran éles ellentétek alakultak ki a „szembenálló” felek között.

A földesurak a XVII—XVIII. század fordulóján ismét kezükbe vették birtokaik irányítását. Azon birtokon, ahol őrlésre alkalmas partszakasz volt, a tulajdonosokat megillette a malomregálé. A folyópartok tulajdonosai megszabták a bekötendő hajómalmok számát, őrlőhelyét, állásrendjét és a malomrévek helyét is. Ha a földesúr szabálytalanságot tapasztalt, a pénzbírságon túl még botbüntetést is kiszabhatott. A Vének község melletti Dunán lévő hajómalmokra a pannonhalmi főapátság által kiadott utasítások és rendeletek vonatkoztak. A szigeti és révfalui vizeken állók a győri püspökség, a gönyűi hajómalmok pedig az Eszterházy grófok fennhatósága alá tartoztak.

A molnármesterek, illetve a malmosgazdák nem mindig fogadták lelkesedéssel ezeket az intézkedéseket, mert úgy érezték, hogy a rendeletek legtöbbje korlátozza éle