Győr vármegye települései 18-19. századi kéziratos térképeken (Győr, 2003)

Filep Antal: Térképek vallomása Győr megye néprajzáról, tájtörténetéről és környezeti kultúrájáról

Térképeink arra vallanak, hogy a 19. század során a legelőterületeket látványosan, gyorsan lecsökkentik, feltörik. A helyi nagyhírű, nemzetközi rangú legeltető állattartásról mindinkább áttérnek a takarmányok termesztésére. Néhol szinte csak annyi legelőt tartanak meg, amennyin a jószágot csak jártatni, illetve napoztatni lehet. Más forrásból tudjuk, hogy a tartósan istállóban tartott jószág napfényigényét tapasztalati alapon felismerték, tudatosították.

A földéhséggel, a szántásra alkalmas területek nem kismértékű kisajátításával magyarázható az erdős, ligetes térségek látványos visszaszorulása. Megyénk nagyobb erdőit az ártéri fekvés vagy az tartotta meg, hogy uradalmi kezelésben maradtak. A falvak népe rákényszerült az erdők irtására, főként szántókat létesítettek helyükön.

A szomszédos Sopron megyében, Soós Imre a harmincas-negyvenes évek fordulóján végzett vizsgálatainak megállapításait is igazolják térképeink, hogy a helyi földműves lakosság aktívan igyekezett az erdős vagy a vizes területeket irtástechnikával szántó alá fordítani. (Soós, 1940.) Árkok, csatornák, tógátbontások mutatják, hogy igyekeztek az intenzív mezőgazdaságra alkalmas területeket növelni. Ezt a tendenciát olykor a földesúri akarat is támogatta, s a majorságok szántói is gyarapodtak ezen a módon.

Döntő változást hozott a folyók mederszabályozása és a nyílt ártér megszüntetése. Különösen jól követhető, hogy a gátépítéseket követően milyen mértékben növekedett a szántó például Rábcakapi, Börcs esetében. Még akkor is erre kell következtetni, ha a mentett részeken nem kevés mélyfekvésű terület vagy hatalmas holtág rendszer maradt. Nagyon tanulságos a későbbi topográfiai térképeket és a légifelvételeket bevonni az összevetésbe.

Térképeink Csanak kivételével nem foglalkoztak érdemben a szőlőkkel, ami az egykori társadalmi, birtokjogi helyzettel magyarázható. De talán nem véletlen, hogyaSokoróaljai járásban és a Pusztai járásban egyaránt a dombvidéken kívül eső falvak a 19. század első harmadában, felében folyamatosan építhettek szőlőket. Egy-egy homokos magaslatot, emelkedőt szőlészkedésre jelöltek ki. Erre Csikvánd, Mórichida, Gyarmat, Győrszentiván, Tápszentmiklós példáját említhetjük. Megjegyzésre érdemes, hogy ezek a hegybeli szőlők nagyon sok népi építészeti, műemléki értéket őriztek meg, s a jövőben érdemes lenne turisztikai értékesítésükről, értékőrzésükről intézményesen gondoskodni.

Térképeink ugyan csak egy-egy település igen eltérő táji adottságait villantják fel, sok olyan szépséggel rendelkeznek mind a megye nyugati vizes, mind a keleti szárazabb, akár mezőségi jellegű, akár dombos völgyekkel tagolt vidékein, amelyeket tudatosan idegenforgalmi, turisztikai attrakcióként is közismertté kellene tenni. Gondolunk a Tóköz vizes térségeire, ereire, tavaira, védett vizeire, a Mosoni-Duna és az Öreg Duna mentére, csakúgy mint a Sokoró vonulataira, völgyeire, dombhátaira, a Bakony erek mentére, a Rába és Marcal élő és holtágaira, szomszédságukra, az általuk közrefogott területekre.

Tájunk egyszerre egységes, és típust formáló, de az egyes településeknek mind a határban, mind a belterületen sok egyedi vonása van, ami az egész megyének bizonyos egyéni sokarcúságot kölcsönöz. Ezért is tartottuk indokoltnak az egyes térképek részletesebb szöveges elemzését. Úgy tűnik, hogy az eredeti középkori megtelepedésnél is,

és a koraújkori, újkori újjárendeződésnél a község határokat igyekeztek úgy megvonni, hogy egy-egy település többféle tájtípusból részesedhessék, több támaszd gazdálkodást alakíthasson ki.

Térképeink is és a korábbi helyszíni néprajzi, településtudományi vizsgálatok feltűnő aszimmetriát mutatnak. A megye nyugati, hódoltságon kívüli csak egy-egy hadjárásnál érintett fele és a keleti hódoltság idején erősen lepusztult vidékei között éles ellentétet tapasztalhatunk.

Úgy tűnik, a Rábától és a Mosoni-Dunától nyugatra, északra eső Tó-, Sziget-, Csi- lizköz népessége jobb kondíciók között élhetett a 17. és a 18. századok fordulójától. A megye keleti részén a 18. század eleji újjászervezés a telkesjobbágyságot, zsellérséget egységesen és erősen korlátozta, olykor jobbágytelekként kevesebb földet adtak az állandó családi, üzemi használatra. A földesurak az elpusztult középkori falvak jelentős részét uradalmi pusztaként, esetleg népesebb majorként tartották meg. A jobbágygazdák falvai a megye keleti felében korlátozottabban létezhettek.

Ezt legfeljebb a Sokorói dombvidék hegybeli szőlészlakossága ellensúlyozhatta. Ők aprócska földjeiken egyszerre voltak önellátó, földműves, állattartó gazdák és árutermelő szőlészek, majd gyümölccsel piacozók. Sok munkával, fáradsággal, rendkívüli szorgalommal a hegybeliek zselléri státusuk ellenére középparaszti szintű életet teremthettek maguknak.

Viszont különösen a Pusztai járás szőlészkedéssel egyáltalában nem foglalkozó, vagy a filoxéra után szőlőket felhagyó települései nagyon archaikus életformát kényszerültek folytatni. Ezen az ipari ingázás, olykor a nagyon nagyarányú elvándorlás enyhített, és később, olykor csak egy-egy jól vezetett termelőszövetkezet jövedelmi viszonyai, az okosan tervezett és fáradságos munkájú háztáji gazdaság sokat változtathatott. Az archaikus életforma az 1970-es évekig európai, idegenforgalmilag kiemelkedő, jól értékesíthető, népi műemlékegyütteseket őrzött meg. Világvédettségre számot tartó, a középkort idéző, de mégis értékőrző helyreállításra, korszerű, teljesértékű lakásfelújításra alkalmas együttesei a néprajzi, építészeti szakemberek erőfeszítései ellenére tönkrementek, elenyésztek. Olykor pénz is lett volna, de a műemléki helyreállítási kísérletek eredményeit sem védték meg, nem tartották karban, pedig ezek az értékek nem eldugott, elzárt, megközelíthetetlen helyeken, hanem Pannonhalma közvetlen tőszomszédságában voltak fellelhetők. Biztató példát kínál Nyalkán a Kossuth utca 69. számú, 1838-ból származó lakóház korszerű felújítása, modern lakássá alakítása.

Településeink túlnyomó része középkori eredetet sejtető útifalu. Szalagtelkes, fésűs beépítéssel, sok esetben orsós szerkezettel, Ahol a mikroklíma megkívánta, nem hiányoztak a telkeket harántoló, a falvakat szinte várfalszerűen körülvevő pajták. Igaz, a pajtákat - hiszen gyorsan szédszedhető, áthelyezhető szerkezetek voltak, és igazából a helyi jogszokás sem tekintette ingatlannak őket - ritkán ábrázolták a geometrák.

Térképeink készítésének korai és kései periódusa között egységesen nagy változás zajlott le a településeken. A nagytájban megszokott nagycsalád-szervezet felbomlásával a ház és az udvarközösségek felszámolódásnak indultak. Nemzedékről nemzedékre