Győr vármegye települései 18-19. századi kéziratos térképeken (Győr, 2003)
Filep Antal: Térképek vallomása Győr megye néprajzáról, tájtörténetéről és környezeti kultúrájáról
jes területét apró parcellák tagolják. A jószemű geometra a felhagyott, feliszapolódott medermaradványok laposait is lelkiismeretesen megörökítette. Jellegzetes, hogy a falu közvetlen szomszédságában az egyik meandert mesterséges gáttal és ásott mederrel szigetté alakították, amelyet malomhelyként és a Bodon- hely felé vezető út számára hídfőként, hídként fel is használtak. Természeti földrajzi szempontból teljesen érthető, hogy a falu szántható határa és településhelye a Rába és a Marcalt kísérő rétek között keletkezett folyóparti háton alakulhatott ki. A védőtöltések kiépülése után is az egykori rétek vizenyősek maradtak. A leglaposabb nyugati és keleti földeket sohasem tudták bevonni a szántógazdaságba. Ezek adták a réti szénát, amelyet a falu szalagtelkeit határoló pajtákba halmoztak fel. A nád- vagy sövényfalú, később deszkázott oldalú pajták kellően szellősek voltak ahhoz, hogy a nedves réteken termő szénát, lazán rakva, megóvják a befülledéstől. Jellegzetes, hogy a határ nyugati, Rábára dűlő részéről Rábaréti Vízállások földrajzi nevet rögzített mérnökünk. A Marcalt kísérő réteket, hasonlóan a Rába mentén fekvőkhöz nadrágszíj parcellákra osztották, néhány nagyobb tömböt kivéve. A hajdani vízjárás szeszélyességére jellemző, hogy itt a Rábába kanyargó eret örökített meg a térkép. Noha a határ szántói alig emelkedtek az árvízmentes szint fölé, a két folyó völgyét összekötő érből a falun keresztül, déli irányba a Rábába futott egy kisebb vízfolyás, amelynek felső szakaszát a dűlők parcelláiban kiosztották a szántókkal együtt, A településnek lényegében két nagy szántója volt. A Rábára dűlő részen nyugat-kelet irányban parcelláztak, a Marcallal szomszédos táblákat észak-déli irányú csíkokra osztották. A határ szántóit csak néhány út fűzte fel. A határ északkeleti szegélyén művelési ágaktól függetlenül nagyobb, tagolatlanabb, nyilván urasági tulajdonú táblákat látunk. Úgy tűnik, hogy a felvétel idején a határ egészét véglegesen kiosztották a helyi úrbéresből birtokossá vált gazdák között. Az 1861. évi térkép is és a későbbi osztrák, illetve magyar topográfiai térképek a falut az adott terepviszonyokhoz ésszerűen alkalmazkodó orsós, szalagtelkes településként ábrázolják, Bár lehet, hogy a község nyugati felét az 1861. évi felméréskor még nem építették ki teljesen, mert házakat csak a település keleti oldalán ábrázolt mérnökünk. A későbbi katonai térképek az orsós térben épült templomtól nyugatra foghíjasán ábrázolják az utca beépítését. A falu keleti, északkeleti részét térképészünk is és a katonai topográfusok is négyzetesen, utcásan körülépítettnek rajzolják. A négyzetes telektömb belsejébe mintha északról, és délről is egy-egy zug, zsákutca nyúlnék be. A nagyobb gazdaságok szalagtelkes udvaraihoz telekvégi pajták tartoztak, amint arra már utaltunk. A község központjának rendkívül zsúfolt beépítését az árvízmentes magaslat szűk volta is magyarázhatja. Fényes Elek tíz esztendővel a térkép elkészülte előtt 32 katolikus, 323 evangélikus és 4 zsidó lakost tartott nyilván. Ehhez érdemes ismét megjegyezni, hogy a Tóköz lutheránus, földműves családjai a Sokoróaljai járás vízmenti községeiből szívesen vittek magukhoz asszonynak lányokat, onnan sokan ide is jöttek férjhez. A feudalizmus és a korai kapitalizmus időszakában a házassági exogámia jelentősen elősegítette a gazdasági és a kulturális kapcsolatokat, segített az újítások elterjesztésében. A Sokoróaljai járás két folyó közé zárt részének az egyik legszemléletesebb térképét Rábaszentmihály határáról készítette Mészöly Ignác 1854-ben. Műve „R. Szent Mihály helység határának felvételi térképe" feliratot viseli (GYMSMGYL GYMU 283), amelyen még a szabályozás előtti állapotokat rögzítette a felmérő. A község beltelkeivel a Rába szabályozatlan árterének közvetlen szomszédságába települt, egy az elöntésekkel fenyegetett rétekből félszigetszerűen kiemelkedő földháton (120,2 méteres Adriai tengerszint fölötti magasságot mutatnak a K.u.K. katonai topográfiai térképek). A községtől kicsit északnyugatra, a szemben fekvő parton Rábacsécsény települt. A két község között átkelőhelyet alakítottak ki. A Rábcakapitól a Sopron megye határát keletről kísérő út illetve a Lébényből vezető út itt keresztezte a Rábát, hogy becsatlakozzék a Téten átfutó utakba. A község helyzetén, a vízrendezés, árvízszabályozás utáni ásott Rába-meder sem változtatott. A határnak is csak csekély része került az új meder túlsó oldalára. A falu határa déli, délkeleti irányban elérte a Marcal medrét kísérő nádas területet Is. De mivel a két folyó esése Győr felé haladva ezen a területen mind kisebb, a két víz között valóságos mederérhálózat alakult ki. A szabályozás előtt a határ ezeken az ereken keresztül sok vizet kapott. A helyi lakosság kaszáló réteket, legelőket alakított ki a vizek látogatta laposokon. A falu belterülete mellett kissé északkeletre terült el aTajtava, amelyet az árvíz- védelmi töltések kiépítése után még évtizedekkel később is sásos, nádas mélyedésként rajzoltak meg a topográfusok. Keletebbre pedig a Nagy Tóként jelölt nyílt víz tagolta a határt, de ennek a helyén szépen parcellázott réteket ábrázoltak a későbbi térképészek. A határvizes, lapos, tavas területeivel kapcsolatos gondokra utalhat az is, hogy 1865-ben illetve 1870-ben (kihasználva a kiépülő árvízvédelmi töltéseket) kiosztási terveket készítettek. A határ Nagytón túl eső, keleti felében azonban az egykori kanyargó erek, medrek, vízfolyások annyira mélyen feküdtek, hogy évtizedekkel később is megteltek belvízzel, gazdaságilag nem tudták úgy hasznosítani, ahogyan eredetileg remélték. Rábaszentmihályon a Rábából és a Marcalból zabolátlanul vízutánpótláshoz jutó erek, tavak, rétek ellenére kiterjedt szántókat alkítottak ki. Az ereket, medreket kísérő övzátonyokat és a kimagasló hátakat, szigeteket olykor, ha aprócska dűlőkként is, de felszántották, intenzíven hasznosították. A dűlőket-jól látszik a térképen - nadrágszíj-par- cellákban kiosztották, végleges birtokba adták a volt úrbéres jobbágygazdáknak. A vízszabályozás után is sok legeltethető terület és kaszálható rét maradt. Az egykori legeltető állattartásra utalnak a későbbi katonai térképek, sorozatban jeleznek itató kutakat a határ egykor vizes részein. A széna-, rétgazdálkodást bizonyítják a későbbi térképek: szinte minden szalagtelek lábján pajták sorakoznak. Az 1854-es térképfelvétel a belterületet csak elnagyoltan rögzítette. Ennek alapján is Rábaszentmihályt orsós útifalunak tarthatjuk. A szokványos
