Győr vármegye települései 18-19. századi kéziratos térképeken (Győr, 2003)
Filep Antal: Térképek vallomása Győr megye néprajzáról, tájtörténetéről és környezeti kultúrájáról
re cserélte fel. A középkori települések, faluhelyek legtöbbje csak a nevét örökíthette a helyén kialakuló későbbi egy-egy allódiumra, majorra. Az itteni „puszták népe", a majorok lakossága a 60-as, 70-es években költözött be atágabb szomszédság községeibe. A régi majorok telephelyeiből csak kevés vált igazi faluvá, községgé, olykor mezővárosiassá váló közösséggé. A középkori településstruktúra igazában csak a szőlők vidékén állt helyre vagy népesült be újra, hiszen a Tóközbe, Rábaközbe, a Csallóközbe vagy a Csilizközbe menekült jobbágynép később, a békésebb időkben inkább műveletlen hagyta a középkori szántókat, és csak a „hegyekbe", a szőlőkbe szállt vissza, vagy csak a szőlő- és bortermelésre alkalmas tájrészeket volt hajlandó ismét gondozásába visszavenni. (Néma 1994, 1995.) Ez a magyarázata annak, hogy a sok megyei, uradalmi tilalommal dacolva a középkori gyökerű népesség megülte a hajdani szőlőket, vagy tudatosan új irtásokat végzett, hogy ültetvényeket létesíthessen. A középkori telkesjobbágy falvakba csak ismételt kísérletek után „fogtak" lakosokat, gazdákat. Csanak szolgáltatja a legszebb példát: miközben lakott, művelt szőlői minden uradalmi tilalom ellenére népes kolóniákká váltak, folyamatosan lakottak voltak, a hajdani falu földműves telkeire csak a negyedik telepítés tudott német, telepes jobbágyokat ültetni. A szomszédos - akkor Veszprém megyéhez, utóbb Komáromhoz tartozó - Bársonyos Öreghegyét mezőörsi magyarok népesítették be, míg a faluba Nyitra megye nyugati részéből, a sasvári uradalmi területről származó, szlovák telkesjobbágyokat tudtak letelepíteni. Érthető, hogy az Öreghegy és a falu egymás mellett mint két önálló, tudati különállására gondosan ügyelő közösség, entitás élt. Utóbb a hegyek népe, ahol csak tehette, önálló közigazgatási szervezetet tartott fenn. Nehezen nyugodtak bele, hogy a tanácsi rendszerű közigazgatás parancsszóval, utasítással megszüntette a hegyi és völgyi telepek külön életét. A néprajzgyűjtő órákat hallgathatta az ezzel kapcsolatos panaszokat, különvéleményeket. A 19. vagy a 20. század békésebb éveitől a szőlőhegyek világát tovább színezte, hogy a győri polgárok is szívesen szereztek szőlőket, utóbb városi nyaralókat is létesítettek. Sokat közvetítettek a városi kultúra életformájából, lakáskultúrájából. A szőlőkben olykor nyaraló egységek alakultak ki. Az egykor ideiglenes nyári lak végül nem is kevés győri polgár, iparos téli-nyári, végleges otthonává vált. Ezt a folyamatot szinte alig befolyásolta a tájunk hagyományos termelési rendjét alapvetően megzavaró filoxéravész. Mind a helyi lakosok, mind a győri polgárok különféle kertészeti kultúrákkal pótolták szőlőbeli veszteségeiket. A lémálna, majd a guruló és a fagyasztott málna fontos exportcikké vált, de a meggy, a sárga- és őszibarack is folyamatosan került innét a győri piacra. A szőlőkben a gyümölcsfákat már a 18. századi uradalmi rendtartások e vidéken inkább megtűrték, mint más tájakon. Utóbb amerikai alanyokkal újratelepült a filoxéra által tönkretett szőlőültetvények nagy része is. A pusztulás azonban visszavetette a táj egészének fejlődését. A Sokoró vidék borainak egykori minőségét csak a nagyobb egyházi birtokok tudták visszaállítani, majd az 1960-as évek utáni nagyüzemi telepítésekre épített pincészetek segítettek visszaszerezni a régi hírnevet. A Sokoróaljai járás A Sokoróaljai járás vízmenti tája A megye keleti felének déli része a Sokoróaljai járás nevet kapta. Sokarcú vidéket fogott össze ez az általában Tétről igazgatott közigazgatási egység. A helyi lakosság társadalmi, gazdasági, műveltségbeli tulajdonságai egységes kultúrára utalnak, de a táj kiélése, hasznosítása többféle lehetett az adott kisebb térség, terület természetföldrajzi adottságaitól függően. Jól elkülönül a vízmenti táj, a megyehatár és az ártér közötti a Bakonyalja felé lankásan emelkedő vidék mezőségi tája és a Sokoró dombvidékére fel- kapaszkodó terület. A Sokoróaljai járás sajátos vízmenti településsávjára, táji típusára példa, ahogy Cl- és Újmalomsoktól, a Rába (és később a Marcal) vízjárása egykori nyitott árterétől szerény terephullámokkal jól elkülönülnek a folyót kísérő árvízmentes hátak, magasabb szigetek. Jellemző, hogy a Szente és Fekete puszták közötti Marcal csatorna 115.9 méteres Adria feletti magasságával a malomsoki határ egyik mélypontja, Ómalomsok belterülete viszont a 121,6 méteres tengerszínt feletti magasságú földháton települt meg. Újmalomsok pedig 122,8 méteren helyezkedik el, amint azt az Osztrák-Magyar- Monarchia katonai térképészei megállapították. Abban a szerencsés helyzetben vagyunk, hogy 1791-ből, 1825-ből és 1864-ből három kéziratos térképfelvétel áll rendelkezésünkre. (A legutóbbi GYMSMGYL GYMU 349 sz. alatt található, az 1823-as felvétel GYMSMGYL GYMU 349/b, az időben legkorábbi, sajnos eléggé sérülten reánk maradt térkép GYMSMGYL GYMU 349/c nyilvántartási számon szerepel.) Az utóbbi címe sokat elárul az egykori térképészeti felmérések céljáról, funkciójáról: „Malomsok Helység Határának Reális Mappája, mely az 1791. Esztendei Felmérés és ugyanazon Esztendőben, a Melt. Uradalom által kiadott Contractushoz alkalmaztatva készítetett,“ A térkép a még szabályozatlan Rábát ábrázolja. Nyilván a meder változásainak köszönhető, hogy Rábán Aluli réteket is megörökít. Egyben mintegy ellentétként a Marcal és mellékvizei olykor párhuzamosan három nyílegyenesben ásott kanálisban futnak. A térkép viszonylag nagy, állandóan vizes, nádas területeket is megörökített mind a település délnyugati, mind az északkeleti határrészein. Ezek a vízállások, nádasok részben a Rába és a Marcal medre között fekszenek, részben a folyók keleti mellékét is felölelik, a befolyó patakok , erek környezetében ki is öblösödnek. Az egykori élő medreket szigetek, gorondok kísérik. „Tapolcza Nádassá", „Gerencze Nádassá“ a víz hajdani járására, már átalakuló, szabályozás előtti viszonyaira utal. A határ északkeleti részét vizekkel gazdagították a Bakony felől érkező folyások, erek medrei. A térkép feltűnően nagy kiterjedésben örökítette meg az egykori réteket, és a szántók területével vetekedő „Közönséges Legelő" kiterjedését, amelyet mintegy patkóalakban vesznek körül a szántók apróbb foltokból szerveződő füzérei. Jellegzetes, hogy az ártér szomszédságában még kiterjedt erdőfoltokat is megörökített a geometra. Az egy
