Győr vármegye települései 18-19. századi kéziratos térképeken (Győr, 2003)

Filep Antal: Térképek vallomása Győr megye néprajzáról, tájtörténetéről és környezeti kultúrájáról

alföldhöz tartozását mind agrár-, mind településtörténeti, mind néprajzi szempontból azért is hangsúlyoznunk kell, mert a megye délkeleti részét földrajzi, földtani szempontok alapján napjaink geográfusai a Bakony részének tekintik, és a Kisalföldtől elkülönítetten tárgyalják. A természetföldrajzi besorolás igazságát nem tagadva határozottan állíthatjuk, hogy a Sokoró dombvonulatainak-a Pannonhalmi dombság-tájtörténete, agrárkultúrája, néprajza szerves, elválaszthatatlan egységet alkot a megye alacsonyabb térszintjeivel.

Ha számba akarjuk venni a kéziratos községtérképek néprajzi, történeti értékeit, a megye egységességét, a kulturális örökségben és a táji, termelési tradícióban megnyilvánuló azonosságának hangsúlyozása mellett tárgyalásunk keretéül helyes, ha figyelembe vesz- szük azokat a történeti kereteket, amelyekben a helyi igazgatás zajlott, s amelyek kisebb- nagyobb szomszédsági körökbe szervezték a táj településeit. A helyi igazgatás részegységei az egykori járások (időben ugyan változó határok között) sokat visszatükröztek a természeti, földrajzi és a hidrogeográfiai adottságok eltéréseiből, de nem kevésbé idézik fel számunkra a megye keleti és nyugati térfele eltérő történeti sorsát is. Hiszen a megyének a Rábán és a Dunán túl fekvő fele nem tartozott tartósan a török hódoltság területéhez. Győr is csak szűk négy évig volt a félhold uralma alatt. A megye keleti fele viszont a törökök birtokába került, s ismételten, hosszú évtizedeken át hadműveleti területté vált. Középkori településhálózata elpusztult, széles térségeibe nem térhetett vissza többé a jobbágyfalvak népe. A középkori faluhelyek romjai is elenyésztek, helyükön uradalmi majorok, később pedig az állami gazdaságok üzemközpontjai létesültek.

A középkori népesség folyamatosságát csak néhány maradvány- vagy relik- tumtelepülés tarthatta fenn, és esetleg azok a községek, amelyek hosszabb-rövidebb menekülések, bujdosások (futásoknak mondták az egykorúak) évei, évtizedei után (olykor ismételten is) visszatértek, és szívós munkájukkal újjá tudták teremteni a helyi életet.

Úgy látjuk helyesnek, ha a régi vármegye járási beosztását követve csoportosítjuk településeink térképeit. A járások területét a gyakorlati élet földrajzi, közlekedési, társadalmi viszonyai határozták meg. Olyan településeket foglaltak egybe a járáshatárok, amelyeket a vízi és a szárazföldi közlekedés összefűzött, ahová a helyszínen élő és szolgálatot teljesítő szolgabíró és segítői könnyen el tudtak jutni. Nem véletlen, hogy a régi Győr megye járásainak határait természeti, földrajzi vagy történeti tényezők jelölték ki. A történeti - földrajzi egységek visszatükröződnek a járások megnevezéseiben is.

A megye északkeleti, a hódoltság idején erősen lepusztult része volt a Pusztai járás. Délkeleti negyedét a Sokoróaljai járás foglalta el. Igaz, hogy az a Győrtől keletre elterülő dombvidék, a Sokoró eredetileg aGyőrság, Pázmánd, Nyalka, Táp községek vonalától kezdve valamennyi szőlőtermesztéssel foglalkozó települést magában foglalta. Az újabbkori hivatali szervezésben a sokoróaljai járásba mégis csak a dombvonulat délnyugati szegélyén fekvő falvakat illetve a Rába és a dombok közé zárt községeket számították.

A Rábától keletre fekvő szárazabb megyerész így a Pusztai és Sokoróaljai járáshoz tartozott. A Rábán és a Kis-Dunán túl fekvő nyugati, északi rész három nagyobb természetföldrajzi fájhoz tartozott. Ezek délről észak felé haladva a Tóköz, a Szigetköz és a Csilizköz (ez utóbbi egész területe az I. világháború után Csehszlovákiához, majd Szlovákiához került). A Rába, Rábca, a Duna és a Csiliz kanyargós medreinek vizei által gyakran elárasztott tájon működött a Tó-Sziget-Csilizközi járás, A ma már elhalványult népi tájszemlélet összefoglalóan Vízköznek nevezte a szomszédos Hansággal, Csallóközzel, Vágközzel együtt. A megye keleti felében az ötvenes, hatvanas évek fordulóján a javakorabeli emberek még az élőbeszédben használták ezt a tájnevet.

Győr megye nyugati része, „vizes vidéke"

A Tó-, Sziget-, Csilizközi járás

A földrajztudomány - bár ismeri a Tóköz fogalmát, megnevezését, de a tájföldrajz - inkább a Rábaközhöz számítja térségét. Igaz, a helyi lakosság nagyon is számon tartja, hogy a Rába Rábacsécsény Bodonhely közötti határpontjától Rábca-kapiig, a Bősárkány Kapi közötti határig a Rábca, Rába közé bezárt terület a Tóköz.

Amint azt a kéziratos községtérképek is mutatják, a Rába és a Rábca között folyamatosan vizenyős, lápos, eres, vízfolyásos terület, mocsaras vidék volt. Sopron és Győr megyék középkori határát éppen ezek a vizes rétek, népi nevükön hányok, erek jelölték ki. Ezen csak néhány, nem is egész évben járható rév, átkelő vezetett át.

A vizek között, míg a mai gátak, árvízvédelmi töltések ki nem épültek, egyik folyóból a másikba szinte szabad „átjárás" volt. A Tóköz és a Szigetköz között Börcs, Abda, Öttevény, Kunsziget körzetében a Rábca és a Mosoni-Duna meanderei, ágai között szinte alig maradt átjárásra alkalmas hely. A Rábca nagy hurkokat rajzoló, változó medre északra elkalandozott. A mosoni-dunai vizet szállító ágak Öttevénynél, Abdánál a Bécsbe vezető országút mellé kanyarodtak. Öttevény északi teleksora is egy holtág partjára rúgott ki. A 19. század utolsó harmadában, a 20. század elején kiépült védgátak ellenére a légi fényképeken máig kirajzolódnak a hajdani medrek és az élő folyót kísérő övzátonyok.

A Szigetközben és a Csilizközben a települések közötti határvonalak ma is a hajdan volt medrek nyomvonalát követik. Az egykori élővizek medrei néhol oly mértékben fel is töltődhettek, hogy az egykori folyóágra, mederre már csak a szántók közötti kis lapos vagy olykor vízzel megtelő határbarázda emlékeztet.

Községeink határtérképei magyarázatot adhatnak a már az Árpád-korból ismert Tóköz helynévre is. Rábacsécsénytől, Patonától Markotabödögéig, Cakóházáig, Sövényházáig nagyon sok volt a csillogó víztükrű kisebb-nagyobb tó. A tavak valóságos füzére szinte Győr újvárosi határáig ért. A közelmúltig sokat emlegették a szinte nyomtalanul eltűnt Kónyi tót. A Barbacsi tó és a Fehértó természetvédelmi területté vált, fennmaradásuk bizonyosnak látszik.

Másutt azonban a tavak vizét elvezették, s az egykori tófeneket kaszáló rétté, legelővé alakították át. Egyes térképek tanúsítják, hogy olykor a máig megmaradt tavak le- csapolásában, összezsugorításában reménykedtek a 19. században. Az egykori vágyak,