Győr vármegye települései 18-19. századi kéziratos térképeken (Győr, 2003)

Filep Antal: Térképek vallomása Győr megye néprajzáról, tájtörténetéről és környezeti kultúrájáról

szándékok nem mindig teljesültek. A Fehértó partját aprólékosan, keskeny parcellákra osztották. A Tóhany, a Tóeleje, a Szigeti-rét dűlőnevek (GYMSMGYL GYMU 94) a Tófele, Tó melléki dűlőnevek (GYEL No. 37/2) térképi környezetükkel együtt bizonyítják a szándékot. Az 1952-ben készített légi felvétel alapján úgy vélhetjük, hogy sem a falu, sem a káptalani uradalom nem győzhette le a természetet. A tó körüli földutak történetileg kialakult nyomvonala is a szintviszonyokhoz igazodva tisztes távolságot tartott mind a víztől, mind a vizet körülölelő nádas, sásos résztől.

Vizes vidékünk életét meghatározta a tájat átszelő, határoló folyók vízjárása, árvize. A Rábán messziről, a stájerországi, alpi területről olykor hirtelen áradások vonultak le. A hajdan a Rábába torkollott Marcal pedig a Bakonyból és délnyugati előteréből vezette le a csapadékot. A Répce a mellékvizeivel valamint a Fertő és a Hanság áradásaival gazdagíthatta a Rábcát. De a Rába, Répce, Rábca között a római kortól voltak csatornák, malomárkok. A Duna mosoni, győri illetve medvei ága egyaránt hatalmas mennyiségű vízzel tudta elárasztani a Szigetköz és a Csilizköz ezernyi szigettel, zátonnyal tarkított medrét. A folyó áradásról áradásra új és újabb ágakat nyitott. Ásványráró egyik ásványi határtérképén a földmérő dokumentálta, hogy az alapfelmérés után néhány évvel az 1870-es évek egyik árvize miként rabolt el jelentős kaszáló réti, parti füzes részeket, mert az egyik ág alá tudta mosni a vízpartot. Persze nem véletlen, hogy az adott szakaszon szívesen kötöttek ki a dunai hajómalmok tucatszám. Az erős áramlás a rombolás mellett hasznos munkát is végezhetett.

Az áradó Duna visszaduzzasztotta a Rába, Rábca vizét. Olykor akár a kisebb folyókon a Hanság irányába visszafelé is folyhatott a víz. A Duna árvize a Rábca, Rába torkolatától messze, Sopron megyében és a mosoni térségben is éreztethette a hatását.

A vízjárás sajátosságaihoz hozzátartozott, hogy a Szigetközt és a Csallóközt a Duna hordalékkúpként építette ki. Az Öreg-Duna medre a hordalékkúp közepén zátonyokat, szigeteket építve kanyargott, gyarapodott. Mindez nemcsak a Csilizköz helyzetét befolyásolta, de hatással volt a mosoni ág medrétől délebbre fekvő süllyedék jellegű tájakra is.

A Rába, Répce, Rábca vízállására, vízlevezető, árapasztó képességére nagy hatással volt, hogy a Győr megyén kívüli területen is sok malomgát harántolta a medret, de olykor egy-egy község mellett külön medret ásattak, hogy kedvezőbb feltételeket teremthessenek a vizi malmok számára.

Tudnivaló, hogy szerte a Kisalföld térségében a helyi lakosság értett a folyók szintjének szabályozásához. Szinte népi építészeti módszerekkel, cölöpök leverésével, gerendaváz készítésével rőzsegátakat raktak, majd a rőzsegátat folyami kaviccsal, hordalékkal burkolták.

Néha a két partról egymással szemben csak V alakban sarkantyúkat építettek. A V két szára között a csúcsban, kis helyen szabadon hagyták a medret. Ide a V hegyébe állították be a kisebb méretű hajómalmokat. Ezeket a sarkantyúkat úgy építették meg, hogy a nyári, őszi kis vizek idején is legyen vize a malomnak, a malmot befogadó hajó ne üljön le a meder fenekére. Természetesen a gátak alatt, ahol a sodrás elcsendesedett, zátonyok, szigetek alakultak ki. Mind a gátak, mind az alvízi zátonyok permanens

árvízveszélyt jelenthettek. Az árvízmentesítés, folyószabályozás azzal indult, hogy a megyei és az országos szervek egyaránt szorgalmazták a mederbe épített gátak felszámolását. Mára már aligha lehet emléke annak, hogy a Rába Győr megyei szakaszát malmok kísérték. A hajdan volt, partra állított kőfalú malmok csakúgy eltűntek, ahogy nem marad emléke a térképen kívül a medret V alakban beszűkítő sarkantyúkkal épített vízi malmoknak, amelyeket a Gyirmót és Győr közötti Rába szakaszt és a Gyirmót körüli réteket, vízjárta területeket megörökítő mappán szemlélhetünk. (GYEL No, 40) A térkép három csoportban 9 malmot jelez V alakban kiépített vízszintemelő, a víz sebességet fokozó építménnyel. A falutól nyugatra eső nagyobb kanyarban is egy hasonló magányosan épített malomgát és malom rajzát örökítette meg a térképész.

A megye, de különösen a Tó-, a Sziget- és a Csilizköz lakossága megtanult együtt élni az évente ismételten beköszöntő áradásokkal. A Rába, Rábca vagy a Duna magas vízállásai a védgátak kiépítése előtt hatalmas térségeket elöntöttek. Ezeken a területeken az árvízi szint alatt földműves munkát nem végezhettek, nem hozhattak létre telepeket, de legeltetéssel, szénakaszálással, nádaratással, gyékényvágással sokféle haszonvételt kényszerítettek ki a természetből. Messze földön híressé vált a vidék állattartása. Lovaik, szarvasmarháik keresettek voltak. A nedves, lápos réteken, legelőkön tartott tóközi marhát csűdjéről megismerték. A sáros, iszapos legelőtől elsárgult a szürke marha lába.

A bécsi, osztrák kereskedők a téli hónapokban évről évre ma már elképzelhetetlen mennyiségben vásárolták fel a szénát, szállították a császárvárosba és környékére. Ezzel függ össze, hogy a falvak belterületi térképein olykor egy-egy telken két esetleg három pajtát is megörökítettek földmérőink. (Lásd Ásvány beltelkeinek térképét! - GYMSMGYL GYMU 15).

A táj adottságaihoz, a vizek világához való alkalmazkodásról vall az is, hogy a helyi lakosság sajátos technikákat alakított ki. A Duna szigeteiről nem elhanyagolható meny- nyiségű szénát takarítottak be. Az ártéri szárazulatokon, a mindenkori árvízi szint fölé épített faluba, a portára a kész szénát be kellett szállítani. A szigeti kaszálókon nem maradhatott kint a takarmány, a következő áradás tönkretehette volna. A falutól távoli szigetről csak vízi úton szállíthatták el. Csónakjaikra, dereglyéikre, hajóikra vendégoldalt szereltek. Vízi járműveiket a falusi szekerek módjára rakták meg, s haza úsztatták az értékes takarmányt. A néprajzi kutatók az 1970-es években a Szigetközben még fényképekkel is tudták dokumentálni ezt a sajátos dunai vízi szállítást. Amihez talán érdemes hozzátenni, hogy az ember és a víz ilyen kapcsolatára az európai népéletből sok párhuzamot idézhetnénk. (Berlin szomszédságában a Spreewald részben szorb lakosságú falvaiban, Lübbenau térségében a termesztett gabonát is dereglyén szállítják a falvakba. A dűlőutak funkcióit ellátó csatornák hídjait is úgy építették meg, hogy a szénával, csépeletlen, kévés gabonával rakott csónakokkal kényelmesen elférhessenek alatta.)

A régi, 19. század előtti Magyarországon is sok párhuzamot sorolhatnánk fel arra, hogy az árvizek látogatta tájat milyen megfontolt, hagyományos rendben aknázta ki népünk. A Bodrogköztől a Drávaszögig, vagy a szlavóniai magyar falvakig hivatkozhatunk