Bana József et al.: Piroslámpás évszázadok (Győr, 1999)
Halász Imre: Keszthelyi „szerelmi szabadfoglalkozásúak” a 19. század második felében
kijelöléséről, ha kell, tanácshatározattal. Ilyen esetekben - folytatja - „az iparhatóságnak teendője nincs, s a közerkölcsiség tekintetébeni felügyelet elsősorban a községek elöljáróságát illeti". Röviddel ezután mehetett a viszontválasz a járás közigazgatási vezetőjének, hogy özv. Grünwald Léni kéjhölgytartó számára a város Cserszegi utca 154/a szám alatt jelöltek ki egy házat, amit a tulajdonos elfogadott. Ha azt hisszük, hogy e határozat és a végzés szeptember végi kézbesítése után nyugvópontra jutott az ügy, tévedtünk. Ahogy tévedett a kompromisszumot kereső városbíró valamennyi hivatalban lévő tanácsosával együtt. Grünwald Eleonóra ugyanis „holtszezonban”, következő év áprilisában akarta megoldani a költözködést, hogy mire ismét beindul a nyári forgalom, új helyen, most már zavartalanul kinálgathassa - minden bizonnyal kívánatos - „portékáit”. Végül nem a tanács által kijelölt, hanem egy másik, a sokkal forgalmasabb tapolcai utcában lévő házban óhajtotta elhelyezni vendégváró lányait, melyet gétyei Kohn Sándortól szándékozott bérbe venni. Amint híre ment a szerződés aláírásának, mintegy másfél hónappal a költözés előtt, 23 aláírással ellátott, rendkívül jól fogalmazott, pallérozott stílusú levélben nyomatékosan kérték a leendő légyotthajlék utcájának lakói, hogy ne az ő utcájukban legyen a rendkívül keresett, s ugyanakkor rendkívül ócsárolt ház. Ez ellen - mint írják - tisztelettel alulírottak mint „szomszédok és családapák a legerélyesebben tiltakozunk ...” ugyanis a „tapolczai utcza városunk egyik legélénkebb, legfrequentáltabb útja, de különösen azon pontja hol a kérdésben levő ocsmány üzlet tanyát ütni óhajt, oly annyira szembe ötlő, hogy a bűn ottani települhetésének nem remélt megengedése a közerkölcsiség és közérzület dölyfös, goromba kihívását, az undort keltő lélek kufárságnak, az erényesség, a tisztesség érzet fölé kerekedését jelentené. Nem, ez nem engedhető meg". Majd így fejeződik be a tiltakozás: „... és pártolólag oda hatni szíveskedjék, hogy ez a tisztességes emberi szemet sértő bordély tanya az őt megillető rejtett zúgba tengesse gyalázatos existentiáját”. Nincs az a városi vezetés, mely ilyen tiltakozásnak ellent merne állni, ujjat merne húzni e tisztességben megőszült, illetve őszülőfélben lévő városlakókkal - főleg akkor, ha a testületet évente választják. Nem lett tehát semmi özv. Grünwald Eleonóra zseniális tervéből, hogy ha már mindenképpen menni kell egy forgalmasabb hely közeléből - menjünk lehetőleg még forgalmasabbhoz... így mégis a Cserszegtomajra vezető útra kellett költöznie. A bordélyt tűrte, ha nehezen is a közvélemény, és elfogadta létét, mint szükséges rosszat. Ám tulajdonosának, s alkalmazottainak mindig is a gúny és közmegvetés, a lenézés keserű piruláit kellett lenyelni, nemegyszer azoktól, kiket valamennyien ismertek, mint vendéget, s amikor az illető kilépett e speciálisan célirányos „szolgáltatóház” kapuján, mint erényes polgár, esetleg mint férj és apa, ugyanúgy tette csúfolódó, megvető megjegyzéseit, mint mások, hiszen komoly problémát jelentett volna számára, ha nem üvölt együtt a farkasokkal. S mit tehettek a gyakori molesztálás, becsmérlés ellen a megvetés - talán ma született báránynak azért mégsem mondható - áldozatai? Semmit. Fogcsikorgatva tűrtek, s mikor a szándékos molesztálás és sértegetésáradat végül elviselhetetlenné vált, a tettlegesség határain Grünwald Léni tollat ragadott, s a város tanácsa támogatását kérte, hogy legalább ezek az atrocitások abbamaradjanak. Panaszos levele keserű sorai az utókorra maradtak: „Évekkel ez előtt a tekintetes városi Tanács által az Árok utczában levő saját házamból egyesek által ellenem emelt alaptalan bemondások következtében kiköltözni kénytelenítettem, s egyszer is mint oda utasíttattam, hogy bordély üzletemet csak a város fő utczajától távol a gyep 69
