Bana József et al.: Piroslámpás évszázadok (Győr, 1999)
Széchenyi Mihály: Vázlat a budapesti garni szállók történetéből
lett, kellett valamit tennem. Hogy öcsém bevonult, magam tartom el anyámat, és nem futja, sehogy sem futja a fizetés... Mindegy! Most már mindegy! Reggeltől este hatig órákat adok. Az se elég! így többet lehet keresni... De mit érdekli ez magát?” A többszöri pirulás adott esetben a szégyenérzet és a még pislákoló jó erkölcs biztos jelének bizonyul, amely meghatja az amúgy jólelkű rendőrtisztet, aki az elváláskor megkéri a leányt, hogy mielőtt elhagyja a szállodát, váltsa fel a húszkoronást, amit az meg is tesz. Ebben a történetben nem csupán a módszer rafináltsága a szembetűnő, hanem az a fordulat, hogy a rendőrtiszt - a valóságban - igénybe vehette a prostituált szolgáltatásait a garni szállóban, de természetesen csak a jó ügy érdekében, majd távozott, megmaradva így erkölcsösnek és tisztességesnek, miközben kollégái lefülelhették a szerencsétlen teremtést. A nyomozó: a férfi rendelkezhet szexuális téren „némi gyakorlattal”, a nő esetében bűn, ha „...bársonyos járású bestia”,,... Hiszen a nehéz időkben - a történet tanúsága szerint úgymond - csak a női becsület romlik sokat. Az esetek többségében a rendőrök nem bizonyultak ilyen esendőnek. Sőt a váratlanul megjelent nyomozók többnyire nem ezt a romantikus módszert választották. Minden egyes foglalt szobába bezörgettek és igen határozottan közölték: „Itt az erkölcsrendészet, kérjük kinyitni!” Hosszabb-rövidebb tanakodás után rendszerint felnyílt az ajtó és a férfi válaszolt a kérdésekre. A nyomozók kérdései a társaságában található hölgyre vonatkozó pontos adatokra vonatkoztak: mi a neve, a foglalkozása, mióta ismerik egymást? Majd ugyanezt megkérdezték a nőtől is, úgy tették mindezt, hogy a két fél ne hallja egymást. „Ha a válasz egyezett a rendőrség kiderítette, hogy nem futó kapcsolatról van szó, hanem hosszabb barátságról, úgy bocsánatkérés közepette továbbállt”: írta egy kortárs kissé idealizálva az ilyen típusú találkozásokat. Ellenkező esetben a nőt és ez jellemző a prostitúció kezelésére és a nők helyzetére a korszakban, tehát csak a nőt vitték be a rendőrségre, aznap vagy másnap egészségügyi vizsgálatnak vetették alá és ha még foglalkozása sem volt, más büntetésben is részesülhetett. A legnagyobb gondot magának a gami szállónak a létezése okozta. A rendőrség szerint ezeket az ipartörvény alapján be kellene zárni, hiszen tulajdonosaik erkölcsileg megbízhatatlanok. A tulajdonosok ill. ügyvédjeik azzal érveltek: semmi közük ahhoz, hogy egy zárt ajtó mögött vendégeik mit csinálnak. Ebben az esetben is a titkos prostitúcióhoz alkalmazkodott a szabályozás. Rudnay Béla Budapest rendőrfőkapitánya saját hatáskörén belül - nagy botrányt okozva - főkapitányi rendeletben szabályozta 1900. november 10-én a fővárosi prostitúciót. A már bejegyzett prostituáltak számára, de elsősorban mégis a titkos prostitúciót folytatók számára az új szabályozás olyan lehetőségeket kívánt biztosítani, amelyek érdekeltté teszik őket, hogy bekapcsolódjanak az egészségügyi ellenőrzés rendszerébe, miközben működésükhöz megfelelő lehetőséget és védettséget ad a bejegyzés. A Rudnay-féle szabályozás négy kategóriát állított fel: 1. bordélyházi kéj nő, 2. magánkéjnő, 3. futó-bárcás kéjnők, 4. egészségi lappal bíró nők. A bordélyházi kéjnők magában a bordélyban laktak és dolgoztak, a tulajdonos volt a 58
