Bana József et al.: Piroslámpás évszázadok (Győr, 1999)
Széchenyi Mihály: Vázlat a budapesti garni szállók történetéből
munkaadójuk, a rendőrségi nyilvántartásban szerepeltek, s orvosi ellenőrzésük a bordélyban történt. A magánkéjnők saját lakással rendelkeztek, amely megfelelt a hatóságok által támasztott követelményeknek, ezért ott folytathatták mesterségüket, szerepeltek a rendőrségi nyilvántartásban, orvosi ellenőrzésükre lakásukon, vagy a rendőrorvosnál kerül sor. A futóbárcás kéjnők nem rendelkeztek a prostitúció folytatására alkalmas saját lakással, ahol munkájukat folytathatták volna, ezért a találkahelyek - hivatalosan csak ekkor engedélyezett - intézményeit vehették igénybe, nyilvántartásuk, orvosi ellenőrzésük a magánkéjnőkével azonos módon történt. Az igazi változást az egészségügyi lap bevezetése jelentette. Azok a nők, akik ezt kiváltották rendelkeztek valamilyen foglalkozással, avagy átmenetileg más munkaalkalom hiányában kényszerültek prostituálódni. Tevékenységüket titokban folytatták és kívül maradtak a hatóságok látókörén és nem szerepeltek a rendőrségi nyilvántartásokban, nem vettek részt rendszeres egészségügyi ellenőrzésen. Az egészségügyi lap kiváltása után sem a rendőrség tartotta őket nyilván, hanem a rendőrorvos, aki nevüket, címüket és foglalkozásukat hivatali titokként kezelte, olyannyira, hogy azt még a rendőrség sem tudhatta meg. A hatóságok számára legfontosabb: orvosi ellenőrzésük volt, amelyet a rendőrorvossal egyetértésben megállapított időben és helyen végeztek el. Tehát az utóbbi két csoport volt az, amelyik lakásán nem folytathatott kéjelgést, ezért szüksége volt a prostitúció folytatásához megfelelő helyre: igy pl. a gami szállókra. A futóbárcás kéj nőket és az egészségügyi lappal rendelkező nőket a rendőrség engedélyezett találkahelyen nem zavarhatta munkájukban. A szabályozás másik újdonsága éppen ezeknek a találkahelyeknek a legalizálása és engedélyezése volt. A kávéházak, éttermek, szállodák tulajdonosai engedélyt kérhettek arra, hogy intézményük találkahelyként is működhessen. Ebben az esetben a rendőrség ezeknek a helyeknek a tulajdonosait sem zaklathatta, ha prostituáltak vették igénybe szolgáltatásaikat. Ez az átmeneti korszak, amikor a felsorolt kedvezményekkel és a szabályozás liberalizálásával igyekeztek a prostituáltak minél nagyobb részét legalább egészségügyi ellenőrzés alá vonni, nem tartott tovább hét évnél. Az új 1907-es fővárosi szabályrendelet 64. §-a kimondta: „iparengedéllyel ellátott szállodákban a keresetszerű kéjelgésre alkalmat adni tilos. Azok a zugszállodák és ún. „gami" szállók, amelyek alaposan gyanúsíthatok, hogy keresetszerű kéjelgés alkalmi helyei gyanánt szolgálnak, szigorú rendőri megfigyelés alatt tartandók és ha ez a gyanú a megfigyelés folyamán beszerzett adatok által igazolást nyer, a tulajdonos az 1884. évi XVII. te. 155. §-a értelmében az iparengedély megvonása az első fokú iparhatóságnak feljelentendő.” A főváros rendelete részben visszavonta a prostituáltak egyes csoportjainak nyújtott kedvezményeket is, megszüntették az egészségi lappal rendelkezők kategóriáját, annak előnyeivel együtt. Bevezették a magánlakással bíró igazolványos nő fogalmát, ami gyakorlatilag megegyezett az ún. futóbárcás kéjnővel. Ugyanez a szabályrendelet megalkotta a garni szálló antitézisét is az ún. kéjnőtelepet. A magánkéjnők úgymond megfelelő elhelyezése céljából - elsősorban németországi minták alapján - hogy a kisebb földszinti utcai kéjnőlakások száma apasztható legyen, kimondták: a főkapitány nagyobb számú bejegyzett kéjnő elhelyezésére szolgáló kéjnőtelepre is adhat engedélyt. Itt kizárólag bejegyzett prostituáltak bérelhettek lakást. Ezek az épületek, amelyek közül néhány - az említett garniszállókhoz hasonlóan - még napjainkban is áll, gyakorlatilag egyszobás kis bérlakásokból álltak. 59
