Bana József et al.: Piroslámpás évszázadok (Győr, 1999)

Csurgai Horváth József: Székesfehérvár és a prostitúció (Fehérvár piros lámpás századai)

bujakór azonban nemcsak a kéjhölgyeknek volt köszönhető. Az ország nagyobb városaiból idegen vándorló mesterlegények is jelentősen hozzájárultak a nagyobb számú megbetegedésekhez.30 31 32 33

*

Visszatérve a székesfehérvári prostitúcióra, újabb szabályrendeletet a századfordulót megelőző években alkottak. A közegészségügyi szakosztály által 1898-ban összeállított tervezet részletesen szabályozta a bordélyházak és a kéjnők működését, a tiszti főorvos és a kerületi orvosok teendőit, valamint a rendőrfőkapitány, továbbá az alkapitányok és a rendőrbiztosok hatáskörét, illetőleg feladatait, s az említetteken kívül a büntető szankciókat is. A szabályzat a korábbitól eltérően nemcsak a bordélyházi kéjnőkre vonatkozóan tartalmazott előírásokat, hatálya kiterjedt a „magánlakással bíró kéjnőkre" is. A városi kapitány nem tartotta szükségesnek az utóbbiakra vonatkozó előírásokat. A nagyobb városokban kétségtelenül volt ilyen szabályozás, de véleménye szerint a századfordulón működő 5 intézet és a 40 kéjhölgy „kielégítette” a városi polgárok és a városban állomásozó katonaság igényeit.51 A szabályrendelet készítése hosszas folyamat volt. elfogadására 1902-ben, jóváhagyására 1904-ben került sor.

A prostitúció kérdésköre a századforduló első évtizedeiben kevés figyelmet kapott. Az I. világháborút követő korszakra, többek között a román megszállásra vonatkozó források között több olyat is találunk, amelyek a román katonatisztek kicsapongásairól szólnak. Ezek között egy a prostitúcióval kapcsolatos ügyről is olvashatunk. A tisztek a Magyar Király Szállodában tartott vacsora alkalmával a városi rendőrségtől követeltek hölgyeket, azzal fenyegetőztek, hogy „ ellenkező esetben a járókelő asszonyokat és leányokat fogdossák össze ”. A város rendőrkapitánya az egyik nyilvánosház prostituáltjait bocsátotta rendelkezésükre.52

A prostitúcióról különösen sok szó esett az 1926. évi belügyminiszteri rendelet megjelenését követően. Székesfehérvár város közgyűlése 1927. augusztus 31-én tiltakozott e rendelet ellen. Különösen azt kifogásolták, hogy végrehajtása esetén a prostitúció az utcákra szorulna ki. Zavaros Aladár polgármester tiltakozásának a miniszter nem adott helyt. Ezt követően több alkalommal is tárgyaltak a kérdésről. A rendelet alapján a Könyök köz 4. és 8. szám alatti bordélyokat nyilvános találkahelyekké, a 6. és 10. számú bordélyházakat pedig kéj nő-telepnek jelölték ki. A szükséges átalakításokat követően a rendőrkapitányság az engedélyeket is kiadta.”

A prostitúcióról szóló belügyminiszteri rendeletet követően a törvényhatóság 1928- ban intézkedett a kéjnők orvosi vizsgálatáról, s az ehhez szükséges helyiségek és felszerelések biztosításáról. Székesfehérváron nem volt állami rendőrorvos, ezért a vizsgálatot a kerületi orvosok, az ellenőrzéseket pedig a városi tiszti főorvos látta el. A belügyminiszter 1928-ban újabb körrendelet-tervezetet közölt a törvényhatóságokkal, amelynek célja az orvosi vizsgálatok és a kéjnőigazolványok kiállításának szabályozása volt. Más törvényhatósági városokhoz hasonlóan Székesfehérváron is megoszlottak a

30 Fejérvármegye 1874. évben. 44-45.0. Székesfehérvár, 1875.

31 A kapitány kiegészítései között szerepelt az is, hogy a rendőrfőkapitány állapítja meg a kéjnők díjait.

32 Juhász Viktor: A proletárdiktatúra és előzményei Székesfehérvárott. Székesfehérvár, 1927. 380.o.

33 SZVL. Tanácsi iratok 1927. No. 3922.

50