Bana József et al.: Piroslámpás évszázadok (Győr, 1999)
Gabriel Braeuner: Negyedek és prostitúció Colmárban a XIX. században „Nach Colmar gehen”
„ Mindenik házban - vallja be egy bennlakó 1881 -ben - teljes kizsákmányolási rendszer uralkodott. A prostitúcióval keresett pénzt az utolsó centime-ig vagy pfennigig át kellett adnunk. Mindent át kellett adnunk. A hónap végén semmit sem kerestünk. Enni adtak nekünk és szállást. Ez minden. Ha szerencsétlenségére valamelyik közülünk beteg lett. a tulajdonosok részéről nyomásoknak és erős szemrehányásoknak volt kitéve egészen a végsőkig. Felszólítottak bennünket, hogy az elbocsátás terhe mellett kezdjük újra a munkát. ” Annak a prostituáltnak, aki feljelentette a tulajdonosát, nyert ügye volt. Az utóbbinak a házát közigazgatási intézkedéssel bezárták. Többé nem nyitotta ki. Időközben Schlumberger polgármesternek sikerült meggyőznie a városi tanácsot, hogy zárja be a Harth utca összes házát, amint látni fogjuk a későbbiekben. Ennek ellenére a tulajdonos egy határozott levelet küldött a városi közigazgatásnak, és kitartóan emlékeztette arra, hogy ,.ő a teljes vagyonát feláldozta, hogy az ügyből tisztességesen kerüljön ki. Nem fizette rendszeresen az engedélyét és mind a közvetlen, mind a közvetett adóit hosszú évek óta? Soha nem hanyagolta el a kötelességeit”. Védőbeszédében felelőssé tette ,,azt az összes rossz nőt. akik szánalmas állapotban érkeztek, rosszul öltözve, rossz cipőben. A legtöbbjének, tette hozzá, el kellett távolítani a férgeit, rongyok, szalma és erőszakos fiirdő segítségével ”. Az a fiatal nő, aki panaszt nyújtott be a Harth utca 94 szám alatti bordélyház tulajdonosa ellen, semmi mást nem kért csak azt, hogy kórházban ápolják. Nemi betegség támadta meg, valójában közvetlenül a tulajdonos kezelte, aki egy fekete folyadékot fecskendezett be, borecetet és ólomecetet („blei Essig und blei Wasser”) azért, hogy az orvost félrevezesse. Az egyik kolléganőjét, a szomszéd ház egy bennlakóját ugyanez a szerencsétlenség érte. A tulajdonosnő megtiltotta, hogy a kórházba menjen, hogy kezeltesse magát... mert abban az időszakban nem volt elég lány a bordélyházban. Egyszerre csak egy kezeltethette magát. A bordélyház tulajdonosnője így igazolta magát: „Denn ich kann nicht alle Frauenzimmer auf einmal verlieren, weil Ich sie zum Geschäft brauche ” (nem veszíthetek el minden bennlakó lányt ugyanabban az időben, szükségem van rájuk a munkához). Az erőszak és az alkoholizmus jól megfér egymás mellett a negyedben Említsük meg végül annak a fiatal prostituáltnak az esetét, aki a B. bordélyházba lépett be 1880 júniusában, és 1881. március 1-jén távozott onnan. Négyszer utalták be a kórházba. A szállásadója kényszerítette, hogy tevékenységét újrakezdje. Visszautasítása és tiltakozásai ellenére el kellett ezt fogadnia akkor, amikor még nem volt felépülve. A tulajdonos úgy ítélte meg, hogy a kórházi költségeket, amelyeket ő előlegezett meg, a lánynak meg kell térítenie. Pénzt és kenőcsöt szerzett neki, hogy kezelje magát, nehogy visszatérjen a kórházba, ahol végül mégis kikötött. Kik a colmari házak tulajdonosai? Köztük majdnem ugyanannyi a nő, mint a férfi. A foglalkozás bizonyosan vegyes volt. Egy kivételével a tulajdonos nem birtokosa annak a háznak, amelyben működik. Megtörténik, hogy a kezében két ház van, soha sem több, néha egy vő vagy egy meny lakik ezekben. A tulajdonosok gyakran olyan egykori katonák, akik legalább hét évet szolgáltak a hadseregben. Leggyakrabban tizennégy évet töltöttek a hadseregben. A maguk során a tulajdonosnők néha olyan egykori katonáknak a feleségei, akik meghaltak vagy egész egyszerűen elfelejtettek visszatérni 1870 után. Ők 128
