Tanulmányok a Kisalföld múltjából - Kisalföldi Szemle 4/1. (Győr, 2012)

Szalontay Judit: A csornai Kokas család krónikája

úgy termetre, mint megjelenésre igen megdicsérte. A gyerek még hozzá igen kitűnő tanuló is.

Ebédnél ülve, beállított hozzánk az „öreg” Jenő is. Volt öröm, Jenőt látni, kit a most elharapódzott német barátság szó nélkül kiemelt hivatalából, mert a német földicsért alaposság hamis vágányra jutott. Az emelt vádak, mint a falra hányt borsó, úgy peregtek le. Jenő a sok herce-hurca után szolgálatát otthagyni vágyott, de nem így gondolkodott a szakavatott, jó munkát megbecsülő német. Kérték a további maradásra! Jenő nemcsak most, amikor a kérdéseket kérdés után röppentettük feléje válaszolt kedélyes humorral, hanem przemysli követő fogságábóli hazatérte után is derűsen mesélte el mit látott a cári palotából; akkor, mikor sokan búsan lógó fejjel, megadással csak fogolynak érezték magukat. Jenő Istentől megáldott kedély, talpraesett férfiú! Most talán arca kissé megráncosodott, haja őszbe vegyült, de mi ez neki, mikor ott van édes kis unokája, Marika, örök mosolyával! Ez a Marika, akár mint Pistike, Zsuzsika, kis Kálmán, vagy Ferencke, Hanna és a többi következő, mind egy-egy boldog kis családi kör kikötője.

Szegény Pipit ura hosszú letartóztatása nagy megviselte, mintha minden hétért egy évvel öregedett volna! Hartmann gyerekek szívósan küzdöttek apjuk kiszabadításáért. Érdekességként felemlítem, hogy Jenőéknél dacára a kormányfőtanácsosságnak - a házbeliek részéről mint „tekintetes” úr vagy asszony lesznek tisztelve.

Sopron „hűségvárosa” mennyire felmagasztosultál előttem most - mintegy 60 év eltelte után, hol diákéveimet töltöttem, az új köntösödbe, melyet már nem az akkori légkör övez. Azt a szellemet kiölte az új címed. Régi nemes patinádat kifényesíti „a város szépítő egyesülete.” Mikor „Sopron műemlékei” című kiadását átlapoztam és újabb építkezéseidet az erdő szélén, az erdődben végig sétáltam, csodáltam nagy alkotásaidat; a hűség városa címhez odailleszteném „szépség és józanság” címét is. Engem régen a kétágú tornyod alatt, - hová egykor diáktársaimmal betértem a Stadtmagistratot szidó német prédikációt hallgatni, pancichterdialektussal utasítottak ki - most magyar szellem, magyar lélek áhítata fogadott. Különben özvegy nővéreim e szent helyen majd naponként látják egymást.

Sopronban kegyeletemet leróttam elhalt sógoraim iránt is. Neumann Antalnál, Adélunk szobájában a kis dédunokáját karomba ölelve, mintegy gyémántcsattal kapcsolódtam azon áhitatteljes hangulatba, melyet a Vi százados özvegy Adélunk őriz még ma is felejthetetlen Antija iránt. Engem Adélunk rajongó szeretete ura iránt mindig erősen megragad, úgy mondhatnám, lebilincsel. Észleltem e szerelmi rügy fakadását, annak kivirágzását, és most is szobájában elfog ennek soha el nem múlása. A 84 évet tipró Adél az üdeség kedves bájos hajtása volt valaha, ma összetöpörödött, templomjáró anyóka. Feleleveníteni vágyom, ki volt egykor Adél! Anyám erősen kimagaslik kortársai fölött a gyerekei neveltetésével, taníttatásával és ennek sikere Adélon fordul meg. Külföldre csak azért küldhetett tovább leányt, mert az első, Adél helytállt. Megállta helyét a győri képezdében is, pedig előképesítése ehhez a csornai iskola volt. Nagy akaraterővel, kitartással tanult. Anyánk minket fiukat csak úgy mert a középiskolába adni, hogy előbb Sopronban egy évig elemibe jártunk. Adél gyorsan került pártába és özvegységre is. A

170