Tanulmányok a Kisalföld múltjából - Kisalföldi Szemle 3. (Győr, 2007)
Dancsecz Mónika: Felvidéki magyar menekültek és áttelepültek Győr-Moson megyében
de a visszaemlékező édesapja nem merte ezt cselekedni. A Szudéta-vidékre szállították, ahol nem mezőgazdasági munkát végeztettek vele, hanem egy szénbányába került. Mindez 1945. augusztusában történt. Az anyuka lányával, illetve fiával gútori otthonukban maradt, és az egyik októberi nap délutánján két csendőr jelent meg náluk. Egy órát kaptak arra, hogy összepakoljanak; de csak annyi dolgot vihettek magukkal, ami elfért egy kocsiban. Édesanyja kosarakat, valamint vesszőből font ládákat vett elő, s ezekbe pakolták a legfontosabb dolgokat: párnát, ruhát, élelmet, zsírt, lisztet. Közben folyamatosan sírtak, mert az öccsét várták, aki akkor nyolcéves fiú volt, és a teheneket legeltette a határban. Szerencsére, mire letelt az egy óra, hazaért az állatokkal, így közösen mentek el a gyülekező helyre, ahol tíz család várakozott. Majdnem besötétedett, amikor odaértek: vártak, vártak, csak vártak. Végül jött valaki, és azt mondta: ,, - Ma már nem megyünk! Ennek ellenére továbbra is ott maradtak a gyülekezőhelyen, majd később megint érkezett egy ember, aki annyit közölt velük, hogy a gyerekeket vigyék a nagyszülőkhöz. Lefeküdtek, de aludni nem tudtak, mert olyan sürgés-forgás volt a faluban. Másnap mesélték, hogy a finánc - akinek anyja magyar, apja pedig szlovák vagy cseh volt — azt mondta a várakozóknak: „ - Ma én vagyok szolgálatban. Szabad a határ, aki akar, mehet Magyarországra. ” így is történt! A visszaemlékező édesanyja szintén a menekülést választotta és Gútor-szigeten, Város János bácsiéknál húzta meg magát. Innen többször visszajárt gyermekeihez Gútorra, de a fináncok sohasem bántották. A tél azzal telt, hogy édesanyja megpróbálta visszahozatni a bányában dolgozó férjét. Kiderült, hogy egy ember ki tudná szabadítani a visszaemlékező édesapját; természetesen ennek is megvolt az ára: sonka, cigaretta, pálinka, szalonna, zsír, kacsa. Ezeket gyorsan összegyűjtötték, és édesanyja a nagy hóban, gyalog cipelte el a kért élelmiszereket. Végül 1946 tavaszán, a bányában dolgozó egyik őr, egy üveg borért hajlandó volt elengedni az édesapát. Nagyon rossz egészségi állapotban tért vissza: alig tudott menni, nagy fájdalmai voltak, ízületei meghűltek a vizes bányában. (Ruházatuk mindig hiányos, vizes volt.) Az orvos - akit Somozáról hívtak - ingyen vizsgálta meg a legyengült férfit, de a gyógyszerek semmit sem használtak. Ekkor valaki azt tanácsolta nekik, hogy fűtsék be jól a kemencét, csavarják be a beteget pokrócba derékig, így bújjon bele a kemencébe egy órára. Ez a módszer már hatékonyabb volt: egészséges lett, soha többet nem betegeskedett. Miután a visszaemlékező édesapja felgyógyult, elmenekült Gútor-szigetre, és ott épített egy paticsházat: cölöpöket vert le, összefonta ezeket, sárral betapasztotta. A gyermekek viszont még Gútoron, a nagyszülőknél maradtak. Hogy miből éltek? Édesapja - mivel más lehetősége nem volt - csempészéssel foglalkozott; és ebben ők, mint gyerekek is segédkeztek. Rendszeresen kijártak a Duna csehszlovák szakaszához az áruval, és átkiáltottak a vízen. Sokszor találkoztak fináncokkal is, de soha nem szóltak rájuk vagy úgy tettek, mintha nem vették volna észre őket. Közben a szüleik többször is átjártak hozzájuk, de nem maradtak sokáig, mert attól féltek, hogy előbb-utóbb feltűnnek majd valakinek. A visszaemlékező, valamint öccse 1946. szeptemberében elkezdte az iskolát Gútoron, de nem tanultak sokat, mert a tanítónő csak szlovákul beszélt velük. Ok viszont abból, semmit sem értettek. Amikor novemberben a gútoriak menekültek, testvérével már Gútor-szigeten tartózkodtak. Mint gyerekek nézelődtek lent a parton, és látták, hogy csónakokkal jöttek- mentek az emberek a Dunán. Hirtelen puskaropogásra lettek figyelmesek: annyira lövöldöztek a másik oldalról, hogy a golyók a szigetet is elérték. 157
