Weisz Ferenc: Magyar huszárok a második világháborúban 1939-1945 - Kisalföldi Szemle 2. (Győr, 2006)

VIII. rész. A front felé

falvakba portyázni. Akkorra már megalakult a petrljuristák által megszervezett milícia. Ezek mind a cári-rendszer emberei voltak, kulákok, gazdag parasztok, volt katonatisztek. Ezek talán rosszabbak voltak a németeknél is. Ha nem tetszett nekik a faluban valaki, azt likvidálták. Egyszer ezek a policájok 12 embert lőttek agyon egy gyümölcsösben. Mi csak szemlélői voltunk az eseménynek, de nagyon felháborodtunk: hogy lehet kivizsgálás és bírósági ítélet nélkül valakit kivégezni. Ha valamelyik faluba bementünk, a nép azt se tudta, mit hozzon nekünk. Azt sem tagadom, hogy a szalonnát, tojást vagy tejet, amit odahoztak, elfogadtuk, mert éhesek voltunk. Első nap hazamenet Berczeli Imre így szólt:- Látod Feri, szégyellhetjük magunkat, hogy a győztes hadsereg katonáit ennek a szegény népnek kell eltartania, mert másképp éheznénk.

Aztán a járőr-szolgálatot mindig cseréltük, amelyik szakasz ma délre ment az másnap vagy északnak, keletnek, vagy nyugatnak. Először a lakosság nagyon félt tőlünk, aztán mikor már beszédbe elegyedtünk velük, megbátorodtak, mert látták, hogy mi nem bántjuk őket. Berczeli is szeretett velem jönni, mert tudtam neki tolmácsolni. Egyszer megkérdezte tőlem:- Hol tanultad meg ezt a nyelvet?- Kárpátalján.- Milyen jó, hogy meg tudjuk értetni magunkat.

Akkor még nem gondoltam, hogy milyen hamar szükség lesz rá. Ha az élelmezésünk nem ilyen, itt egészen kellemes lett volna. Negyedik nap megenyhült az idő, a hó is elolvadt. Lovaink itt nem koplaltak, igaz, hogy abrakot naponta csak egyszer kaptak, de széna és szalma, volt bőven. A németek elláttak minket szálastakarmánnyal. Kezdtünk a várossal, meg a lakossággal is megismerkedni. Egy hét elteltével már majdnem mindenkinek volt ukrán ismerőse. Főleg a női ismeretséget kerestük. Igaz, hogy a nyelvet kevesen ismerték, de azért megértettük egymást, lassan meg is kedveltek bennünket. Találkoztunk olyannal is, aki az első háborúban Magyarországon volt hadifogoly. A németek valahogy megtudták, hogy a civil lakossággal barátkozunk. Értesítették a századot, hogy a lakossággal csak annyit szabad érintkezni, amennyit a szolgálat megkíván. Mi azért továbbra is eljártunk a házakhoz, de most már mielőtt bementünk, körülnéztünk, hogy német vagy policáj van-e a közelben. Úgy vettük észre, hogy a németek nem bíznak meg bennünk.

Október második felében megszűnt a csapadék és fokozatosan elkezdett fagyni. Először éjjelenként csak 1-2°C mínusz volt, aztán a fagy megmaradt, október vége felé már nappal is állandóan mínusz 4-5 fok volt. November 2-án este parancshirdetésnél felolvasták, hogy mindenki úgy készüljön, hogy másnap reggel a század útnak indul új állomáshelyére. Mindjárt elkezdtük találgatni, hogy biztos bevetésre megyünk valahová. Nem is volt olyan lehetetlen feltevés, és be is következett. Igaz, hogy addig még néhány hét eltelt. A front akkor a Donyeck mellett Harkov és Kurszk térségében húzódott. Este mindenki, aki csak tehette, elment az ukrán családokhoz elbúcsúzni. Nagyon sajnáltak bennünket, minden háznál szereztek vodkát a búcsúzásra. Attól tartottak, hogy ha elmegyünk, a helyünkre németek jönnek. Reggel a társzekereket megraktuk szénával, meg krumplival. Másunk nem volt. Szerencsénkre most az út fagyos volt, a kocsi nem süppedt el, gyorsabban tudtunk haladni, így az utunk csak három napig tartott. De a három nap alatt többet koplaltunk, mint egy hónappal előtte, amikor Ljubarba mentünk. A széna is elfogyott, és az úton napjában egyszer kaptunk 5-6 szem főtt krumplit. Ehhez mindenki szerzett, amit tudott.

84